Gyermekkori iskolai bántalmazások és felnőttkori hatásuk (beszélgetés)

Igyekszem elengedni a negatívat, és tudatosan élni. Ez nagy koncentrációt igényel minden pillanatban szinte, de egy idő után könnyebb és könnyebb.

A mások véleményével meg nem kell foglalkozni :)és ez már sokkal jobban megy.

Igaz hogy még még nincs meg a kellő önbizalmad,de nagy eredmény hogy nem hagytad magad beskatulyázni.Tehát bebizonyítottad,a mások véleménye nem végleges,és ha akarsz akkor tudsz rajta változtatni.Ugyanilyen módszeresen engedj el negatív dolgokat az életedből.Azokat amik a hétköznapi életben akadályoznak.

A régi emlékeket később hasznodra is fordíthatod.Tudod majd hogy mit nem tehetsz meg a gyerekeiddel,ha azt akarod hogy kiegyensúlyozott felnőttek legyenek.

Nagyon nehéz egyedül túlélni és helytállni úgy minden helyzetben, hogy talpraesetten, önmagunkat felvállalva érvényesítjük az érdekeinket, emellett elhinni magunkról, hogy értékes emberek vagyunk.

Én valahogy túléltem, bár nagyon nehéz volt és a főiskolai éveimet is pokollá tette. Engem a suliban is és otthon is hülyéztek és összehasonlítottak az eminens diákokkal és megjósolták, hogy belőlem "soha nem lesz semmi." Szerencsére annyira be akartam bizonyítani nekik és önmagamnak az ellenkezőjét, hogy főiskola után munka mellett elvégeztem egy egyetemet is.

Sajnos a munka nagyon nehéz... most is érzem néha a hatását az egésznek, tudatosan oda kell figyelnem arra, hogy merjek megnyilvánulni, merjek kérdezni, mert nem néznek totál hülyének, ha ezt teszem. És talán a pozitív visszajelzésért túlzottan hálás vagyok, holott az lenne a normális. Nagyon nehéz. Meg pl. állás kereséskor... sosem hittem el, hogy engem valahova felvesznek. És mégis. Sosem hittem benne, hogy lediplomázok és minden vizsgámhoz úgy álltam, hogy nem fog sikerülni. De igen. És ezek visszaadják a mások által nagyon lerombolt önértékelést....

Kitörölni nem is lehet. Csak nem szabad vele foglalkozni, mert nem lehet ellene tenni már.

De, mint írod, nem is foglalkozol vele.

Azért mondom, hogy nem szabad a múlttal foglalkozni, mert a testvérem egyszerűen nem tudja a jelenét élni, állandóan a sérelmeiről beszél, és emiatt leél évtizedeket, hogy azon agyal, miért történt úgy, ahogy??? ....mert, tökmindegy már, elmúlt, túl kellene lépnie.

Az, h nem felejtem el és igyekszem ilyesmikkel szemben 'ellenállóvá' nevelgetni a gyerekeimet, baromira nem egyenlő azzal, h rágódnék. Nem rágódom. Rá se érek. ;)

Azért ha rugóznék cc 25 éves dolgokon, főleg ilyeneken, baj lenne.

De kitörölni nem kell. Szerintem.

Nekem akkor nagy szerencsém van. Egyrészt el sem tudom képzelni, mi lenne, ha nem lenne mögöttem egy szerető, összetartó család. Anélkül sokkal nehezebb lehet. Akkor neked nagyon kell vigyáznod, nehogy belemenekülj majd egy olyan kapcsolatba, ahol nem becsülnek, hanem kihasználnak, mert látják a szeretetéhségedet, te pedig megalkuszol, mert szeretnél valahova tartozni, és letagadod magad előtt, hogy ez nem igazi, feltétel nélküli szeretet a másiktól... Azért írom, mert nekem is volt kísértésem ilyenre.

Az is nagy szerencse, hogy én aztán soha többet nem találkoztam a bántalmazóimmal. Budapesten könnyebb eltűnni egymás szeme elől, ráadásul régebben is csak az iskolában találkoztunk. Én meg már akkor örültem, hogy megszabadultam a nyomasztó jelenlétüktől.

Szerintem érzelmi szinten ne is erőltesd a megbocsátást, de akaratlagosan mindenképpen próbáld meg. Leginkább neked van szükséged erre, hogy ne nyomasszon, ne mérgezzen belülről. Gondolj arra, milyen lelkülete lehet annak, aki olyan kegyetlenségekre képes, mint amit veled tettek, és lehet, hogy meg is sajnálod. Az ilyen ember igazából sajnálatra méltó. Te legyél emberebb ember, nagylelkűbb, intelligensebb nála, náluk. Hidd el, jót fog tenni neked.

A munkahelyekről: nekem volt egy olyan munkahelyem, ahol nagyon rosszul éreztem magam, nem jöttem ki jól a kollégákkal, teljesen idegenül éreztem, magam. Végül ki is fúrtak onnan. Nagyon sokat vádoltam magam, hogy miért nem tudtam jobb kapcsolatot kialakítani velük - én is hibás voltam, mert nem tudtam leplezni, milyen pocsékul éreztem magam köztük. Aztán bekerültem egy másik munkahelyre, és ott láss csodát - mindenkivel jóban voltam, aranyosak voltak a munkatársak (pedig csupa nő volt!), remekül megvoltunk egymással (kivéve azzal az eggyel, aki a főnöknek nyalt, de az nem csoda). Szóval van, amikor nem te vagy a hibás, hanem egyszerűen annyira nem illesz bele a kollektívába, hogy jobb továbbállni. Persze az ember megfontolja, hogy érdemes-e erőt fektetni a beilleszkedésbe, tehát nem kell azonnal elfutni, de van, amikor nincs más megoldás, ha az ember megteheti.

Most kb. ennyi. Nem okoskodásnak szántam, hanem a saját tapasztalataim leírásának, ami hátha neked is segíteni fog. És hidd el... nem hiábavaló :) Magadban válassz magadnak más nevet :)

Egyáltalán nem rád céloztam, nehogy magadra vedd! Általánosságban írtam, amit írtam. Szerintem tulajdonképpen ugyanarról beszélünk, csak másképp. Te azt mondod, el kell felejteni, én meg azt, hogy van, aki nem tudja elfelejteni, viszont fölé kell tudni emelkedni. Felejteni nem tudunk akaratlagosan, de túltenni magunkat rajta már inkább.

Kedves fórumindító, kaptál tőlünk valami használható választ?

Szerintem sem kell a lelkünkből kitörölni a fájdalmas emlékeket.Az is a mi múltunk.Hozzánk tartozik.Attól lettünk ilyenek.Az életünk tanulás folyamata.Tanuljunk hát belőle és adjuk át a gyerekeinknek a tapasztalatainkat.

Az élet túl rövid ahhoz hogy mindig csak fájjon.

Mert ha még mindig fáj akkor az a pár hülye, állat kölyök elérte a célját.

Nem választhatjuk meg hova születünk. Az, hogy milyenek leszünk a gének/lelkünk és persze a környezetünk határozza meg.

De biztos van valaki a környezetedben aki majd tud ebben segíteni és hozzádtenni azt a bizonyost pluszt ami kell hogy teljes legyél.

Gyerekként én is verekedős lettem,mert éppígy nem tudtam otthon megbeszélni.Ezzel nem is volt gondom,mert így békén hagytak.Viszont felnőttként rájönni,hogy csináljam a gyerekeimmel.Hogy megkapják azt amit én hiányoltam,nem éltem át és nem tudom hogy kell.

Időnként feladja az élet a leckét.

'És akinek nincsenek, annak vagy olyan vastag a bőre, hogy észre sem veszi, ha bántják, vagy olyan valaki, aki a többi ember fájdalmára is érzéketlen. '

Nagyon nagy pofonokat kaptam az életem során. Se nem vastag a bőr a képemen, fel is fogtam, hogy bántottak , pontosan ezért együtt tudok érezni és segítek ahol tudok. Mivel meg kellett élnem, nem is iskola adta a legnagyobb "pofonokat"..pontosan azért írtam, amit. Nem lehet a múltban elveszni.

Rajtunk múlik.

Szerintem erre egy szakember mást mondana. Az emberben ez akaratlanul is benne marad és befolyásolja a felnőtt létét. De valóban mások vagyunk, mindenkit másképp érint az ilyen. Van, aki teljesen le tud számolni s múlttal, van, aki soha. Az biztos, hogy nem szabad belesüppedni az önsajnálatba, de nem szabad úgy sem tenni, mintha túlléptem volna rajta - a hazugság mindig visszaüt. Én is rengeteget küzdöttem, hogy ki tudjak szabadulni abból a ketrecből, amibe ezek a bántalmazások zártak - nagyrészt sikerült, van, amiben nem, de azt el kell fogadni - attól még élhetek teljes és boldog életet. Mindenkinek vannak sebei, akinek nem bántalmazástól, annak mástól. És akinek nincsenek, annak vagy olyan vastag a bőre, hogy észre sem veszi, ha bántják, vagy olyan valaki, aki a többi ember fájdalmára is érzéketlen. Egyik sem szeretnék lenni, akkor már inkább ez... Mert az egykori lidércnyomásos évekből nagyon sok jó is származott felnőtt koromra.

Szóval ha a lelkünket nyomja, még nem biztos, hogy leragadtunk valahol. Egyszerűen csak nem tudunk tőle szabadulni, hiába szeretnénk. De mondom, ez azért nem tragédia, ha fölé tudunk emelkedni.

"De, kell. Hogy a mi gyerekeinket hátha meg tudjuk óvni... (vagy nem, de mégis. hátha)"

Mindannyian mások vagyunk, másképpen élünk meg dolgokat. az én tapasztalatom, nincs értelme rágódni a múlton.

Vagy tanultunk belőle, vagy nem, vagy megerősödve, vagy összetörve éljük meg. De felnőttként már nem szabad, hogy a lelkünket nyomja, mert akkor azt jelenti leragadtunk, ahova le akartak nyomni.

Amit mondtál, lelkizés nélkül is tudunk segíteni a gyerekeinket, sőt csak úgy tudunk igazán, ha erősek vagyunk.

A múltunkat megéltük, már nincs vele dolgunk, a rosszat el kell engedni.

Nos, én nem rágódom a múlton, mert mindig az jut eszembe, hogy mi lett belőlem és azokból, akik bántalmaztak.

De azért ne mondjátok, h hö, túl kell lépni rajta és minek ezzel foglalkozni...

De, kell. Hogy a mi gyerekeinket hátha meg tudjuk óvni... (vagy nem, de mégis. hátha)

Nekem konkrétan kiverték a fogam, bordazúzódást okoztak és kikötöttek egy fához, mint az indiánok túszát és leköpdöstek. Én is vézna, szemüveges, 'béna' kislány voltam.

Néha amúgy eszembe jut, hogy az a viselkedés minta, amit mutatok, vajon más lenne e, ha én is teljes értékű tagja lettem volna anno az osztálynak.... szerintem mindenképp.