A félelem: felesleges, de mégis szükség van rá!

A mindenki által ismert és senki által nem szeretett valami. A születéskor kezdetét veszi és a halálig tart! Igen kitartó dolog, ezért is gondolom, hogy jó lehet kicsit megismerkedni vele, esetleg még meg is békülni.

A Félelem! Amit senkinek sem kell külön bemutatni.

Mitől fél az ember igazán? (persze azon túl, hogy mindentől)

Elsőnek talán a természettől. Vihar, eső, szél, napsütés, meleg, hideg és fagy, stb.

Másodszor mondjuk az állatoktól. (mérgez, harap, karmol, fertőz stb.)

Igaz arra ott a fegyver.

Harmadik és a legfontosabb: ÖNMAGÁTÓL!!! (amit nem ismer magából)

Mikor szóba kerül ez a téma azt lehet tapasztalni, hogy nem nyeri el az osztatlan tetszést. Kicsit olyan mint a halálról beszélni. Azt sem szeretjük hallani. A félelem pedig szoros kapcsolatban van a halállal. Miért is? Mert minden félelemérzés egészen a halálig vezethető vissza. Ne szaladjuk ennyire előre! Kezdjük talán azzal, hogy megszületünk mint ember.

Amikor megszületünk kezdetét veszi az elkülönülés miatti félelem. A köldökzsinór elvágása után ott egy kis ember. Már fél, félti a létezését, még nem tudja mi az, de azt érzi amikor az Édesanya a karjaiba veszi. Ott valami olyan érzés önti el amit szavakban még felnőtt korban is nehéz elmondani: a szeretet, biztonság, melegség (mondanám, hogy energia áramlás, de vannak szkeptikusok is) valami ami érzet, és nem köthető érzékszervekhez.

Nem látás, szaglás, hallás vagy tapintás, nem is ízlelés, ezeknél több.

Már ez a pillanat megalapozza a félelmet.

Amikor folytatódik az élet napról-napra mindig van valami olyan ami fokozza ezt a fél-elem érzést. Ez persze nem másért fél-elem, mint azon egyszerű ok miatt, hogy a gyermek külön test lett az anyától, így két egész alkot két felet. Igaz az is, hogy a növekedő gyermek kicsinek (jobb esetben) „csak” a fizikai félelmet tapasztalja. Ami nem elhanyagolandó, ám itt még nem jelenik meg a lelki sérülés igazán. A fizikai félelem az amikor a testi épségünket féltjük és nem érezzük magunkat képesnek arra, hogy egyedül védjük meg magunkat. Főleg azért is mert látjuk, hogy a felnőttek menyivel nagyobbak nálunk. A fejlődésünk során tovább finomodik és kap többféle köntöst a rejtőzködéshez ez a részünk is. Persze mondhatnánk, hogy ez a felnőttek hibája, de nem az csak részben. Azért részben, mert a fejlődés során ők vannak hatással ránk, hogy mit érzünk és gondolunk. Ezért a ránk gyakorolt hatás nagy mértékben „színesíti” a félelem palettáját. Mivel a félelem tárgya kívül jelenik meg ezért azt könnyen tulajdoníthatjuk a világnak. Azt is érdemes látni, hogy amikor testileg érezzük a félelmet, mint a fejfájás vagy mellkasi szorítás, a gyomor összerándulása, olyankor már egy erősebb megnyilvánulást tapasztalunk és nem mindig tudjuk, hogy mi az oka. A félelem általános értelemben nem rossz, akkor kezd igazán ártani ha érzelmeinkkel kapcsolódik össze. Az érzelmeket tartják az embert alkotó részek legfontosabbjának, pedig nem más az mint egy erős gondolat Amikor valaki fél attól, hogy elveszítheti valaki szeretetét, akkor lesz mondjuk féltékeny vagy agresszív azzal akit állítólag szeret. Nem más ez mint a félelem jele. Mert fél a nélkülözéstől vagy kevesebbnek tartja magát. (Én azt gondolom, hogy az ember csak saját magát tudja becsapni más ember ezt nem teheti.)

Félelem! Félelmetes.

Mennyire van szükség arra, hogy igazoljuk a létezésünk? Nagyon!?

Személyes létezésünk azon apró de mégis fontos részleten múlik, hogy tudjuk azonosítani magunk. Nos ez nem megy más módon, mint a körülöttünk lévő világ által felénk küldött jelek sokaságától. (ó igen ez furcsa) Természetesen. Nem kell elkeseredni, csak figyelni. Olyan részletekre amik igaz/hamis alapon mutatják az életünk. (egyszerűsítés)

Mit várunk a kapcsolatainktól?

Mire számítunk a környezetünktől?

Mit remélünk egy vadvirágos réttől?

Menyire félünk egy erdei kiránduláson?

Mit várunk el ...tól/től?

Mi tudná csökkenteni a félelmet?

Ki segíthet, hogy ne féljek?

Legyél jól!

Maradok Tisztelettel Imre