Emma születése - klasszikus szüléstörténet "happy end" nélkül

Terhességem 34+3. napján vagyok a kislányommal, egyre jobban várom a napot, hiszen közeleg, nagyon közeleg. Szinte minden nap érkezik még 1-1 csomag és lassan beszerzem a hiányzó összes babaholmit. A mai napra is várok csomagot, benne lesz az etetőszék, amire olyan nehezen beszéltem rá a férjemet, de végül sikerült. 9 órakor a reggeli tejes kávémat szürcsölgetem. Feltűnik, hogy nem mozog a kislányom. Nem baj, nem aggódom, biztos csak alszik. Hiszen az éjszakai mosdó után is éreztem Őt. Leülök dolgozni. 10 óra körül egyre furcsább, hogy nem mozog. Hiszen sokat szokott mocorogni a kislányom, most miért nem mozog? Nem baj, biztosan csak az időjárás… csak ilyen napja van ma. Minden rendben. Dolgozom tovább. 11 óra magasságában sem érzem még. Praktikákat próbálok. Csoki, hanyatt fekvés, séta… Továbbra sem moccan. Finoman meglököm felülről, és éljen érzem, hogy alul „visszabök”. Újra megbököm. Megint érzem lent, de valami nem stimmel. Alulra rakom a kezem és meglököm. Mintha egy darab fát lökdösnék. Nem visszabök, hanem „sodródik” a pocakomban. Ennyire mélyen alszik vajon? Fél 12 körül felhívom a szülésznőmet, aki egy biztonsági ultrahang vizsgálatot javasol. Mivel kezdek picit aggódni, így szólok a férjemnek, hogy jöjjön haza és menjünk be a kórházba. Próbálok dolgozni, de a koncentráció már nem megy. Folyamatosan a pocakomat figyelem, egyre jobban szuggerálom. Nincs mozgás odabent. Hazaér a párom és megyünk be a kórházba. Viccelődik és mondja, hogy most feleslegesen felébresztjük Emmát, pedig végre szegényke pihenne. Kicsit megkönnyebbülök… Igen, talán csak alszik. Várom, hogy beérjünk.

Beérünk és rövid várakozás után sorra kerülök. Még a vizsgálóba is mosolyogva megyek, alig várom, hogy meghalljam a kicsi szívdobogását. Lefekszem a vizsgálóra és várom a jó hírt. Szinte csengnek a fülemben a szavak: „Anyuka, ne aggódjon, minden rendben.” De a vizsgáló hölgy nem szól. Nézi a babát. Én is nézem laikusként. Feltűnik, hogy a szíve mintha nem mozogna. Pedig máskor látom, ahogy dobog, ahogy ütemesen pulzál. Mintha most nem látnám… De hisz laikus vagyok, mit értek én ehhez? Odafordulok a vizsgáló nőhöz. Kérdez: „Szóval nem mozog?” – „Aha, tehát nem mozog” – „Ajaj” – „Hogy lehet ma már másodjára?” – „Ezt nem hiszem el…” – ilyeneket mond. Bennem megáll a levegő. Micsoda? Biztos rosszul látja. Nem, sajnos egy másik orvos is nézi és Ő is elsápad. Nem rosszul látják, tényleg nem ver a kicsi szíve. Kimondják: „Nincs szívhang, nincs áramlás”. Zihálni kezdek, majd légszomjat érzek. Nincs levegőm. Hol a levegő? Miért nem kapok levegőt? Valaki távolról azt mondja, hogy „Nyugodtan vegye a levegőt, kérem”, de nem megy. Zihálok. Sírni kezdek. Ömlenek a könnyeim, azt ismételgetem, hogy „Nem”. Azt mondja a doktor, hogy behívja a férjemet. Én nem tudok szólni. Bejön a férjem meg lát és azonnal potyognak az Ő könnyei is. Csak rázom a fejem, beszélni nem tudok. Zokogunk mindketten. A vizsgáló hölgy próbál hozzám szólni. Fel kell mennünk a szülőszobára. Ma meg fog születni ez a baba. Felállok az asztaltól, gyenge a lábam. Felmegyünk a szülőszobára. Nem sírok már, némán, értetlenül állok. Nem értek semmit. Bemegyünk. Pörögnek az események. Férjem lemegy, hogy befekvőre bejelentsen. Tőlem kérdeznek, papíroznak. Én meg csak ülök és nem értem, hogy mi van. Beszélek a szülésznővel. Jönnek be hozzám az orvossal. Én meg továbbra is csak ülök és nem értem, hogy mi van. Beszélek az orvossal is. „Meg kell szülnie a babát!” – „Micsoda? Nem, arra képtelen vagyok.” – erőtlenül próbálom elmondani neki a telefonba, hogy ne várja tőlem, hogy megszüljek egy halott magzatot. Kérem, szinte könyörgök a császármetszésért, de kitart. Azt mondja, hogy a későbbi kistesó szempontjából jobb, ha nem csinál nagy hasi műtétet. Meg kell szülnöm.

Ott ülve a szülőszobán, miközben hallgatom, hogy a szomszéd szobában felsír egy kisbaba… „kattan” valami odabent. Elmerülök egy hirtelen jött, mindenemet elnyelő érzésben. Nem, egyáltalán nem önsajnálat vagy ehhez hasonló, sokkal inkább egy emberi lénynek szinte fel nem fogható elfogadás. Elfogadom a helyzetem. Elfogadom, hogy most szülni fogok. Elfogadom, hogy a kisbaba, akit megszülök, soha nem fog felsírni. Mosolyogva nézek fel és kérdezem a mellettem lévő hölgytől, hogy „Kisfiú vagy kislány, aki az imént felsírt?” – nincs rossz érzés. Elfogadtam. Már tudom, hogy mit kell tennem. Kapok branült, vérhígító injekciót és a méhszájba méhszáj érlelő tablettát. Azt mondják, hogy pár óra is lehet, mire hatni kezd a gyógyszer. Ülök a fotelbe és befelé fordulok. A babára koncentrálok, akit előző este többször simogattam pocakon keresztül, amikor a cirkuszban ülve 1-1 hangosabb zajra rúgott egyet. Koncentrálok a kislányomra, aki éjszaka még mozgolódott a hasamban. Ülök a fotelben, épp csak 20 perce kaptam meg a méhszájérlelőt, de már fáj a derekam. Tudom, hogy ez már az. Várom, befogadom az érzést. Elmerülök a finoman érkező fájdalomba és üres a fejem. Nem gondolkozom. Csak várok. Átmegyünk a nagyobbik szülőszobára. Labdára ülök. A derékfájás mellé megérkezik az ismerős ciklikus fájás is. Táncolok a labdán. Nem sírok. Nem kérdezek miérteket. Elfogadom és várok. Mérni kezdem. Hamar 2 perces, majd 1,5 perces fájások és én csak fogadom őket és nem küzdök ellene. Befogadom és minden egyes fájdalmat mélyen átérzek. Ennyit meg kell tennem Emmáért. Felkelek a labdáról, sétálok, táncolok. Felfele nézek és imádkozom. Emmára gondolok. Ahogy erősödnek a fájások egyre erősebben ragad magával egy leírhatatlan érzés. Olyan érzésem van, mintha minden fájással távolodnék a világtól és közelebb kerülnék Emmához, Emma lelkéhez. Simogatom gondolatban, ölelem, puszilom, és közben piszkosul fáj. Együtt táncolunk a fájdalomban, mozgatom a csípőmet, Anya így ringatja el utoljára gyermekét. Gyorsan elérjük az erős fájásokat, megjön az orvos és burkot repeszt. Engedem az eseményeknek, hogy menjenek a maguk útján, nem állok eléjük. Egyre jobban fáj, már elvesztettem majdnem a külvilágot. Emma és én úszunk és táncolunk együtt a fájdalomban. Egyszer csak még erősebb lesz és én felkiáltok. A szülésznőm rohan az orvosért, kérik, hogy feküdjek az ágyra. Azt hiszem, hogy tolnom kell, de ez nagyon fáj, nem bírom már. Újra felkiáltok. Rám szólnak, hogy így nem lesz jó. Utolsó erőmmel végiggondolom, hogy nem tehetem meg ezt Emmával, nem kiabálhatok. A férjem a fejemnél áll és félszemmel látom, hogy sír, potyognak a könnyei. Most már csak tolok. Minden fájásnál, teljes erőmből. Orvosom jön-megy, mondja, hogy adjanak oxitocint. Aztán meggondolja magát, látja, hogy haladnak a folyamatok maguktól is. Ahogy haladunk előre megkérdezem a szülésznőmtől, hogy látja-e már a haját. Biztos vagyok benne, hogy fekete haja van, mint a bátyjának volt születésekkor. Kérdezem a szülésznőtől, hogy ugye fekete a haja. Bólogat, igen, fekete. Tudtam. Az én kis fekete hajú tündérem. Megszólal a szülésznő. Kint van a feje. Érzem, tudom, hogy mindjárt túl leszek ezen. Már vajúdás alatt kértem a szülésznőmet, hogy mindenképp meg szeretném nézni a kisbabát. Következő két tolás után megszületik Emma. Kint van. Nem sír. Nincs semmi gond, tudtam, hogy nem fog sírni. Mégis fáj, piszkosul fáj. „Miért nem sír, miért kellett ennek így lennie?” – suhan át a fejemen. Következő pillanatban egy bebugyolált kisbabát adnak a kezembe. Gyönyörű. Atyaég, én még ilyen gyönyörűt nem láttam! Hisz ez a baba csak alszik. Nincs is semmi baj itt, kérem, minden rendben van! A szülésznő és orvos lehajtott fejjel kimegy, és azt mondják, hogy kapunk egy kis időt a búcsúra. Akkor még sincs minden rendben. Sírok és ismételgetem, hogy „Emma”. Sírok, de a könnyeimen át látom Őt. Simogatom a fejét, megpuszilom. Magamhoz szorítom. A férjem is sír, alig néz oda, de végül megsimogatja Ő is a kislányunkat. Visszajön az orvos és szülésznő és sajnos elveszik Emmát és kiviszik. Vége. 5 percet kaptam a kislányommal. Más 40-50 évet kap a gyermekével, mi 5 percet kaptunk. 5 percbe sűrítve 50 év érzéseit. Nem látjuk többé. Nem halljuk sírni. Nem ölelhetjük magunkhoz. Soha nem néz már ránk. Vége.