Életünk csak ez az egy van

Nem, ez most nem erről szól. Ez most arról szól, hogy észrevettem egy apró csomót a mellemben, és mindenféle negatív gondolattól mentesen elmentem emlőultrahangra, ahol is kiderült, hogy semmi gond nincsen, egyszerű nyirokcsomó, amit észre sem vettem volna, ha nem vagyok ilyen sovány. De a doktornő megdicsért, hogy ügyes vagyok, hogy észleltem, hogy van ott valami és nem odáztam el a problémát. Ez most arról szól, hogy az alatt a több, mint másfél óra csúszás alatt, amíg a váróban várakoztam milyen emberi sorsokba nyerhettem bepillantást. Volt, akiébe elég hosszasan, volt, akiébe csak egy pillanatig.

Velem szemben apró nénike, 1932-ben született, mosolygós lánya hozta el a felülvizsgálatra. 2011-ben vették le az egyik mellét, és csonkították meg a másikat. Soha életében nem járt nőgyógyásznál, hiszen feléjük a faluban az ő korában az nem járta, és önvizsgálatot sem tartott soha. Évekig fájtak a karjai vagyis inkább a hónaljai, a végén már nem tudta a feje fölé emelni egyik karját sem. Azt hitte izomfájdalom. Pár héttel később már operálták, túl van megannyi kemoterápián.

Mellettem fiatal házaspár. A fiatalasszonyon látszik, hogy fél, meg van ijedve, nálam nem sokkal lehet idősebb. A férje előtte guggol, puszilgatja a kezét, nyugtatgatja. Nem sokkal később szólítják. Tíz perc múlva 32 fogas mosollyal jön ki, és úgy mondja a férjének, hogy Igazad volt!!!

Közben az emberek zúgolódnak. Türelmetlenek. Egyiknek tízre volt időpontja, a másiknak 10:30-ra, most meg elmúlt már 11 óra, és különben is van, aki már több, mint fél órája bent van, biztos beszélgetnek... Nővérke kijön, hogy szólítsa a következő beteget, letámadják. Napi szinten élhet át ilyet, mégis hidegvérét maximálisan megőrizve, kedves hangon inti rendre a betegeket. "Elhihetik, hogy annak a legrosszabb, aki eljött egy tíz perces rutinvizsgálatra és bent van már 45 perce... /Arca vészjóslóan elkomorodik a mondat végén, úgy folytatja/ Higgyék el emberek, hogy szörnyű eseteink vannak. Szörnyű eseteink vannak..." Míg ezt mondja fejét szomorúan lehorgasztja, úgy nézi a padlót. Most látszik rajta, hogy megviselik a mindennapok, amiket itt át kell élnie. Hogy megviseli az élet-halál közti mindennapos harc, amit külső szemlélőként nap, mint nap végignéz.

Az emberek jönnek-mennek be az öltözőbe, onnan be a vizsgálóba, majd odakint várakoznak még egy keveset a leletre. Már én is a leletemet várom, amikor besomfordál egy 55 év körüli férfi. Zavarban van. Nem tudja merre menjen, hol adja le a papírjait. Szerencséjére alig pár másodperccel később kijön a nővérke, és ő megkönnyebbülve szalad oda hozzá, hogy vizsgálatra szeretne időpontot kérni. Nővérke kérdezi, hogy a feleségének? Nem - ingatja a fejét szomorúan - magamnak. Arcán olyan hihetetlen kétségbeesés látszott, hogy olyat még nem láttam. Férfiként nyilván erre gondol utoljára az ember, hogy a mellében talál valami kóros elváltozást, hiszen a melldaganatos elváltozások szó szerinti 99%-a nőknél fordul elő. Két perc alatt kapott időpontot, és ki is hátrált a váróteremből ez az egyébként ereje teljében lévő férfi. Míg élek nem felejtem a pillantását.

Utánam egy vörös hajú hölgyet szólítanak ultrahangra. Amíg várakoztam beszólították mammográfiára, ahol találtak valami nem oda valót, ezért hívták be ultrahangra is. Nagyon rémült volt, és szerintem a saját lelkiismerete megnyugtatásául kezdte el ecsetelni, hogy igazából ő már évek óta érzi, hogy van ott egy csomó, de nem fáj, meg nem is nő, meg annyira nem is nagy, ilyen diónyi méretű, de eddig nem mert elmenni vizsgálatra, mert félt, hogy valamit találnak. De most már nem volt kiút a férje és a gyerekei nagyon erőszakoskodtak, hogy igenis jöjjön el, és vizsgáltassa ki magát. Mire ezt elmondta már szólították is az emlőultrahangra. Elég sokáig volt bent, mikor kijött döbbent arcot vágott, csak úgy potyogtak a könnyei, folyamatosan azt hajtogatta félhangosan, hogy ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el....

Nem akarok a témába túlságosan belemenni. Nem akarom az emlőrák tüneteit leírni, hiszen az egészségügyben teljesen laikus vagyok, a google meg mindenkinek a jóbarátja, és egyébként sem csak és kizárólag a mellrákról szól az írásom. Arra akarok kilyukadni, hogy bármikor bármilyen elváltozást észlel magán az ember, ott nem szabad félni az orvostól, nem szabad hónapokig, évekig halogatni, nem szabad azért nem elmenni az orvoshoz, mert az ember attól fél, hogy ott találnak valamit. Hiszen ha tényleg így van, akkor évek távlatából már késő, akkor sok esetben már nem sok remény van a felgyógyulásra. Menni kell az orvoshoz, amint észreveszünk magunkon valamit, legyen az akár emésztőszervi, akár ivarszervi, neurológiai vagy bármilyen más egyéb tünet. Hiszen egészségünk és életünk csak ez az egy van. Bánjunk vele úgy, mint a drágakővel.