Élet az ablakon belül...

Már gyerekkoromban sem szerettem az ünnepeket Vagyis szerettem volna, szeretném most is csak sosem volt igazi ünnepem.

Tanácsi lakásban laktunk. Kisajátították a tulajdonosától elvették a felét. Rendes emberek voltak. De mindig éreztették, hogy Ők URAK, mi pedig SZEGÉNYEK vagyunk.

Az unokák az egész nyarat és valamennyi ünnepet ott töltötték. Rengeteget játszottunk együtt. Aztán jöttek az ünnepek és mintha nem is ugyanazok a gyerekek lettek volna.

Meséltem a húsvéti csokinyulak és tojások elrejtését a hatalmas fűben. Úgy szedték össze kis kosárkában. Aztán a filagória a kertben. Hatalmas fonott fotelekkel. Gyönyörű porcelánokban ott a kertben ették a finom ünnepi ebédet. Nem a csokinyuszikra fájt a fogam. Nem a gyönyörű porcelánban feltálalt ebédre.

Most is a fülembe cseng az a mindenki száját elhagyó kacaj, mosoly az arcukon. Örültek egymásnak. Család voltak. Azt az érzést irigyeltem.

6-7-8 évesen nehezen birkóztam meg ezekkel a dolgokkal. Tudtam, hogy jön az ünnep és nekünk be kell zárkózni a lakásba, nem szabad volt Őket zavarni. És tudtam, hogy az én ünnepem csak a szüleim vitatkozásával telik. Hogy meneküljek ez elöl a kiskonyha ablakából a függöny alól leskelődtem ki az udvarra és néztem Őket a nevetgélésükkel, mintha filmet néznék. Tele voltam bűntudattal, hogy leskelődöm. Ugyanakkor annyira szerettem volna az ablakon kívül lenni, ugyanazt tenni, mint ők, de az én szeretteimmel.

Fájdalmas kontraszt volt. Nem csak ezt kellett megélnem, hogy vágyakozva lesem őket az ablakból, hanem azt is, hogy más boldogságáért még a szükségleteim is vissza kellett tartani. Kint volt a WC a kert végében. Csak este, mikor elcsendesedtek mehettünk ki. Olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Már akkor elhatároztam, hogy az én irányította életemben nem ajtó és ablak mögül vágyakozom, hanem élem az életem. Úgy ahogy Ők, egymás örömére. Ahogy nagyobb lettem, mondtam anyunak, mi is csináljuk így az ünnepeinket. Mi is ebédeljünk kint a kertben. Azt mondta, nekünk nem telik rá.

Be akartam bizonyítani nekik, hogy nem pénzkérdés. A ház gazdái elutaztak az unokákhoz egy hétre. Mienk volt az egész kert, a filagória is. Felvállaltam, hogy ott terítünk meg. Akkor már 12-13 éves lehettem. A szüleim ugyanúgy összeszólalkoztak... Abban egyetértettek, hogy semmi értelme sem volt annak, hogy én kipakoltam. Miért nem találtam olyan társat, aki partner lett volna az álmaim megvalósításában?

Ma egyből ezek a képsorok jutottak eszembe, mikor mondtad, hogy mégy a feleségeddel a fiad szülői értekezletére.

Istenem, mit nem adnék azért, hogy erre az egy szülői értekezletre helyet cseréljek a nejeddel.

Nem létező ablakból és annak függönye alól ugyanúgy vágyakozva nézek egy idilli képet, melyben Te vagy a főszereplő.

De ott az ablak, és én mindig az ablak mögött vagyok. Ugyanúgy be kell zárkóznom a magam világába, ha jönnek a hétvégék, az ünnepek. A játszótársam csak hétköznapokon vagy.

Ugyanúgy nem szabad megzavarni a ti családi idilleteket és ugyanúgy vissza kell tartani a biológiai szükségleteimet.

Az álmaimtól meddig választ el valós vagy vélt üvegfal?

Szabad-e kukucskálnom az üvegfalon túlra?

Úgy szégyellem magam, a más boldogságát vágyom, a más boldogságát kívánom, nincs szükség rám.

45 év alatt rájöhettem volna, hogy az üvegfalon túl attól boldogok, hogy kizárják a nem odavalókat.

Bármerre nézek mindenütt üvegfal, mindenütt egyedül vagyok...