Ha azért adtál, mert kompenzáltál akkor nem sokat ért a segítségnyújtás. Másokat helyeztél előre, miközben neked volt szükséged a segítségre? Nézz magadba!
Reális értékrended van,ami a helyzetfelismerést,döntést illeti,viszont igen,a szociális kapcsolatok bánják,ha nem nyitsz,senki nem fogja rád nyitni az ajtót.Lehet később a gyerekeid által választottak családjaival barátkozni,de az nyilván nem annyira erős kötelék.Valójában egy korszak zárult le,így változnia kéne az önképednek,"ahogy vagy a világban most",öltözz másképp,nyiss ahova eddig nem...bár ezt most meg is tetted,kezdésnek pont jó...
Van célod, fontolgatod, hogy egy kis vállalkozást indítasz be. Akkor legyen önbizalmad is! Amit elértél, önerőből érted el. Legyél büszke rá! Vannak, akik csak siránkozásra képesek, ha magukra maradnak. Te nem siránkoztál, tetted a dolgod, segítettél másokon a kevésből is. Ha a legnehezebb időszakot áthidaltad, akkor fel a fejjel! Merj nagyot gondolni és lépni! Sikerülni fog, mert te már bizonyítottad, hogy képes vagy a semmiből is valamit csinálni.
Anyukám volt ilyen életművész. Bár ő nem egyedül nevelt minket, és nem voltak ekkora nehézségei, úgy tudott spórolni, mint talán senki más. Ő is segített másoknak. Téged olvasva ő jut eszembe.
Azzal kezdem,hogy évek óta egyedül nevelem a gyermekeimet,soha senkitől nem kaptam segítséget. Voltak annyira nehéz hónapok,hogy napi 1000 Ft-ból kellett megélnünk. Mára már van munkahelyük a Fiúknak,szépen keresnek,ellátják magukat,a kisebbik még velem él. Rengeteg embernek segítettem életem során,adakoztam,ruháikat odaadtam,Karácsonykor szegény családoknak vittem ajándékokat. Viszont semmit nem kaptam cserébe,sőt azt sem kérdezte meg senki hogy vagyok? Annyira megerősített a sok nélkülözés,és fájdalom,hogy mára már elértem azt,hogy félre is tudok tenni,amiből majd egy kis vállalkozást szeretnék beindítani. Sokszor gondolkodom el,hogy hogyan bírtam végigcsinálni,egyedül,minden segítség és támogatás nélkül? Viszont annyira magamra maradtam,hogy semmi önbizalmam sincs,jó lenne egy barát-vagy társ,de senki nincs. Le vagyok százalékolva,jó lenne dolgozni is,de félek a közösségtől,sokszor egy telefonálás is órákig tart mire rászánom magam. Lehet ez már depresszió is?