Ég veled Mázli!

Az egész egy csütörtöki nap kezdődött. A barátom hazaállított egy 2 hónap körüli keverék kutyussal, aki borzalmasan sovány és rossz állapotban volt. Aznap egy háznál dolgozott, ami üresen áll, még nem laknak benne, és szerencsétlen állat ki volt kötve egy láncra. Megsajnálta és hazahozta, hogy orvoshoz vigyük, mert a kutya nem evett, nem ivott. Gondoltam napszúrást kaphatott, esetleg kullancs csípés áldozatául esett.

De sajnos a vérvizsgálat parvo vírust mutatott ki... én eddig nem ismertem ezt a betegséget, de mint megtudtuk, hányással, véres széklettel, gyengeséggel jár és a be nem oltott kölyökkutyák közt a legelterjedtebb. Perfúzióra kellett a kutyát tenni, ami igen nagy költség, de hál`Istennek egy kutyusokat mentő szolgálat vállalta a pénzügyi felét a dolognak, nekem csak ápolgatni kellett őt. Szerencséje volt, így hát elneveztük Mázlinak.

Naponta kétszer vittem perfúzióra, nem ehetett és nem ihatott semmit, először a hányás kellett elmúljon neki. . . éjjel-nappal mellette voltam, szinte ki sem mozdultam a házból.

Harmadik napra aztán mintha kezdett volna jobban lenni, már nem is hányt és eldöntöttük, hogy akkor másnap, vagyis hétfőn már meg lehet etetni. Ezen a napon a hányás elmaradt, de a nyála elkezdett folyamatosan csorogni. Az orvos azt mondta, ez azért lehet, mert nem hány, de ez a folyadék lassan csak távozik. Nagyon boldog voltam, és izgatott, hogy végre felhizlalhatom es nemsokára egészséges kis kópé lesz belőle.

Ez idő alatt azt is eldöntöttem, hogy megtartom... De aztán történt valami. . . .

Hétfő hajnalban arra ébredtem, hogy fura hangokat, kis nyögéseket hallok. Megnéztem Mázlit, először azt hittem, csak álmodik. Aztán észrevettem, hogy nagyon szaporán veszi a levegőt. Nagyon megijedtem. Kis időre megállt, majd újra kezdte. Ekkor kezdtem imádkozni, csak bírja ki a reggelt, hiszen olyan közel vagyunk már a sikerhez. Olyan hamar történt az egész, már nem vett levegőt egyáltalán, de a szíve vert még egy kis ideig.:(

Nyitott szájjal búcsúzott e világtól, én meg végignéztem és nem tudtam neki segíteni. Borzalmas volt!

Öltöztem rögtön és kimentünk eltemetni a kis Mázlit.

Mázli?! Milyen ironikus, igaz? Milyen mázli az, hogy sosem tudhatta meg milyen egy szerető gazda és otthon…milyen mázli az, hogy ilyen kevés jutott neki az életből?

Egész nap rajta jár az eszem, előttem van a kis bágyadt szemeivel... Lehet nem tettünk meg mindent érte. Lehet, ha valamit máskepp csináltunk volna, még ma is élne. . . Ha újra történne, biztos egész éjjel fenn lennék vele, és simogatnám, puszilgatnám, hogy tudja mennyire szerettem. Hogy tudja, valaki őt is szerette!

A Szivárvány Hídnál várni fog rám? Tudja, hogy én gazdiként szerettem őt?

Aztán máskor elképzelem, milyen lett volna egészségesen, nagy korában. Vajon visszahozta volna az eldobott labdát, kergette volna a macskákat? Makacs vagy szófogadó kutya lenne? Egy biztos... Megismerhette volna ő is a boldogságot!:(