Barátnőkeresés árnyoldala (beszélgetés)

Az ilyen sértődős "barátnők" sosem bántam, hogy kihullottak az életemből. Felnőtt korban, esetleg családdal, munka mellett az embernek egyéb elfoglaltsága is van, és ezt meg kell érteni. Viszont a barátságot ápolni kell, időt szakítva a másikra rendszeresen. Én sosem toppannék be váratlanul a gyerekes, férjezett barátnőmhöz, de hozzám sem jönnek csak úgy, váratlanul és hívatlanul.

Mára leépítettem azokat az embereket, akik valahogy lehúzták a hangulatomat és akikkel nem passzolunk valami miatt. Így is maradtak azért páran :)van köztünk régi kolleganőm is, akivel pont a napokban beszéltük, hogy annak ellenére, hogy néha jól összevesztünk a munkahelyen, ugyanúgy szeretjük egymást :)

A közös vitán után, ami alkalmával én nem voltam ott, a kollégám azt mondta amikor már bent voltam, hogy Anna, azaz én, biztos mellé álltam volna, mire én azt mondtam, hogy ez így van, mert én mindig kiállok mindenkiért. Erre mondta azt a kollegina, hogy gerinctelen vagyok. Az utólagos magyarázata az volt, hogy rossz jelzőt használt, ő csak ideges volt a kolléga miatt, mert napok óta ezen a témán ugrált, én meg adtam alá a lovat.

Na igen, mondhatta volna azt, hogy ne foglalkozzak ezzel, mert nem voltam ott, de neki az jutott az eszébe idegességében, hogy gerinctelen...

Rákérdeztem, hogy ő mit tenne, ha én mondanám ezt rá. Természetesen ő nem sértődne meg...

Hmmm... Megnézném azt az embert, aki ha azt mondják rá, hogy gerinctelen, nem lesz pipa. De a helyzethez tényleg nem illik. Mire értette?

Nekem is van hasonló élményem kolléganő-barátnővel. Ugyanígy beszólt, nem tehet róla, mert ilyen személyiség, de én nem tudok és nem is akarok megbocsájtani.

Egyébként igyekszek lejjebb adni, de nagyon nehéz levetkőzni azt amilyen vagyok, és nem azzal kapcsolatban, hogy adjak e neki valamit, hanem minden téren. Én ugyan úgy beszélek még mindig vele, mintha semmi nem történt volna.

Na, mindegy is, majd csak lesz valahogy. Oda már eljutotta, hogy ő az akivel nem akarok kettesben maradni, ha pl. hózárás van, hanem inkább vagy ő legyen mással, vagy én. Ez is nehezemre esett...

Hát vele kapcsolatban le kellene adni a szeretetedből kicsinyég, az biztos. Előbb-utóbb neked fog még rosszabbul esni az, hogy te továbbra is mindig csak "adsz", ő meg tulajdonképpen már le is cserélt téged valaki másra. Talán előbb-utóbb ezért automatikusan is útálni fogod... :-) Vagy azért, amiket "beszólogat". Hogy ő az, aki mostmár bizalmatlanná vált veled szemben...

Röhej. Lehetőleg ne terézanyáskodj vele tovább, vele pont ne. Másokkal továbbra is megteheted, hát ilyen vagy és kész. :-) Az a kollegina viszont erre eléggé érdemtelennek tűnik.

Munkahelyen már én is csalódtam, pont most az elmúlt hónapokban. Nekem ez teljesen új érzés/ismeret, mert az ilyet eddig el sem tudtam képzelni.

Röviden elmesélem: kitört egy közös vita az irodában, egy esemény miatt az egyik kolléga megsértődött, mert nem álltak ki mellette a többiek. Én épp nem voltam bent, de tudtam, hogy igaz, és "rátromfoltam" a kolléga kijelentésére, amikor azt mondta, hogy ha Anna bent lett volna, akkor ő kiállt volna mellettem, én meg mondtam, hogy ez így van, mire azt mondta a kolléganő, aki majd nem barátnő is volt, hogy gerinctelen vagyok. Ezen én egy csöppet megsértődtem, és napokig nem szóltam senkihez. A kollegina meg azt mondta, hogy túlreagáltam, ő csak rossz jelzőt használt, mert tudja, hogy valóban kiálltam volna a kolléga mellett. Hát....nehezen tettem magam túl rajta, de valahogy megtettem. Azóta nem vagyunk annyira jóban, mert ő azt mondta, hogy ha én ilyen sokáig képes voltam megsértődni ezen a semmiségen, akkor ő már nem erőlködik, mert már tudja mennyit ér a barátságunk szerintem, és ő már nem érzi azt amit eddig, hogy alig várja, hogy beérjen és elmeséljen nekem mindent, mert én már nem olyan vagyok akivel szívesen megosztja akár a magánéletét is.

Tehát, én vagyok az utálatos, annak ellenére, hogy nagyon pipa voltam és annak ellenére nem tudtam volna megbántani még egy hasonló kevésbé bántó jelzővel sem. Azóta sem, pedig csalódott vagyok, mert egy olyan ember mond véleményt a barátságról, akinek rajtam kívül még nem volt barátnője. A nézeteltérésünk óta én nem változtam, mert én nem tudok egy olyan embert megutálni, akit valaha kedveltem. Én pont úgy viselkedek vele, pl. ha van egy pólóm, ami nekem nem kell valamiért, akkor elviszem neki, mert tudom, hogy neki jó (és nem egy agyon mosott cuccról van szó, hanem egy olyanról amit megvettem és mondjuk hosszú lett nekem), vagy küldök a gyerekeinek mindent, ahogy szoktam, veszek az unokájának is kis játékokat, ahogy szoktam, kállok mellette a munkahelyen változatlanul, ő meg nem beszél velem úgy, ahogy addig, nem ebédel velem, nem jön ki velem a boltba, hanem egy új kolléganőre cserélt.

Próbálok én is úgy viselkedni vele, ahogy ő viselkedik velem, de egyszerűen képtelen vagyok rá, mert én nem vagyok ilyen utálatos, nekem a barátság egy örök életre szól. És annak ellenére teszem ezt, hogy ha pl. nekem bajom van, akkor azt mondja, hogy megint hipochoderkedek, amikor neki van én együtt érzek vele, tanácsokat adok és aggódok érte....

Tényleg! Ha tud valaki valami jó ötletet arra, hogy megváltozzak, akkor megpróbálom. "Utálni" akarom ezt a nőt...

Mindig azt gondoltam, hogy jó amilyen vagyok, mert nálam nincs olyan, hogy most szeretem, majd később utálom, illetve olyan sincs, hogy most nem bírom, de később oda vagyok érte, de rájöttem, hogy a szeretemből le kellene egy kicsit adnom, nem? A másik jó, ahogy van:)

Ok. Levettem én már azt elsőre is. De én kezdtem az ovival viccelődni, aztán amikor kiderült, hogy ez igenis komoly, még azt is viccesnek találtam. :-) Egyébként az én első nagyon komoly barinőm nekem is ovis társam volt, de aztán egy iskolai osztályba is kerültünk. Na ott már "vérszerződést"kötöttünk, de a szüleivel később olyan messzire költözött, hogy azt úgy gyerekként nem lehetett korrigálni. A következő, már életreszóló barinővel (szintén iskolatárs volt, de tavaly sajnos meghalt) meg még saját, közös titkosírásunk is volt... Azt hiszem, a szerencse is közrejátszik ebben. Megmaradnak-e azok a bizonyos igazi kontaktok vagy nem. Igyekeztem én, de a munkahelyi barátnők meg kivétel nélkül energiavámpírkodni kezdtek egy idő után velem, mert tülságosan empatikus vagyok, úgy látszik, vonzom az ilyesmit... :-)

Most nem akarom azt mondani, hogy neked pusztán szerencséd volt. Abban bizony munka is van. :-)

Akkor te tudod, hogy miről beszélek:)

Csak mi 5-en vagyunk. Szerencsére a férjeink is jól kijönnek (már amelyiknek van), a gyerekeink is a korkülönbségek ellenére.

Mindig viccesnek találjuk, ha megkérdezik tőlük, hogy milyen kapcsolatban vannak egymással, vagy bemutatják egymást idegennek, mert azt mondják, hogy unokatesók:DDDD

Ennyi barátnőt el sem tudok képzelni magam körül. Biztosan nagyon jó lehet, amikor összejöttök. :)

Egy gyerekkori barátnőm van, 10 éves korunk óta. Érdekes ez a fajta szeretet. A gyerekünk iránti szeretethez hasonlítanám. Tehát vele nem vagyok kritikus, vagy akár bántó és ez kölcsönös. Még soha nem vesztünk össze, nem volt ütközőpont.

A másik ilyen közel álló személy a nővérem volt, aki sokkal idősebb volt nálam.

Lehet, hogy ezért nem volt szükségem több barátra, mert ők teljesen lekötöttek, ill.másnak nem hagytam helyet.

Felém inkább nyitottabbak a környezetemben élők, mint én. Inkább hallgatóság vagyok, mert részemről szeretem megtartani a "három lépés" távolságot.

Az az egy barátnő mindig fontos marad és ápoljuk a barátságot, hiszen hiányzunk egymásnak. :)

Az egyértelmű kihasználás volt a lány részéről, azaz az unokahúgod le akart húzni egy nála jobban keresőt úgy, hogy meg is tiltotta neki, hogy a családját támogassa. Ja, ti nem ismertek ilyet, hogy családi támogatás.

Egyébként nem unod még magadat? Én már unlak.

Te írtál ki fórumot, ráadásul egy nyílt fórumot, ahol mindenki elmondhatja a véleményét, köztük én is. Tényleg erről akarsz egy nő-nő barátság kapcsán nyitott fórumon ugrálni? Szerinted mi köze a te fórumodnak ehhez?

Ha itt valaki frusztrált, akkor az te vagy, mert még a pillangóról szóló fórumban is ezt hozod elő. Lépj egy nagyot és fogadd el, hogy nem ért veled mindenki egyet.

Igazán kedves vagy, hogy ismét megosztottál egy olyan információt velem, amire nem voltam kíváncsi. És milyen a gépsor mellett segédmunkázni? Mesélj róla, hátha érdekelsz valakit.

Látom te csak így tudsz elérni egy kis figyelmet:D Megkaptad! Remélem elég volt...

Ha annyira intelligens vagy, ahogy elő akarod magad adni (nem sikerült ismét:)), akkor egy következő fórumba nem fogsz késztetést érezni, hogy hozzám szólj. Érthető?

Megértelek kedves fórumindító. Nem egyszerü manapság barátkozni, még melóhelyen sem. De valahogy az élet úgy hozza, hogy találkozom kedves, barátságos emberekkel, aztán az idö eldönti, hogy barátsággá alakul-e.

Egy legjobb barátom van, és ö fiú.

Aha, ezek azok a spontán kapcsolatok, amik tényleg a valódi szimpátián alapulnak, érdemes is lenne az ilyeneket mindenkinek egy életen keresztül is megőrizni. Az úgy meg még érdekesebb... Kiből mi lesz stb. :-)

Nahát, a férjednek remek lehet a memóriája. :-) Én az ovis társaknak csak a töredékére tudok mégcsak emlékezni is... :-)

Ahhoz képest, hogy egy előző fórumban te köpködtél egy egyetemista lányt, aki nappali egyetem mellett dolgozik, és csak minimálbért keres, elég érdekes hozzáállás.

Persze látszik, hogy itt bárki írhat bármit. Gondolom, ebben éled ki a frusztrációdat, amikor leteszed a segédmunkát a gépsor mellett.

Akármikor, akármennyit. Hetente egyszer tuti, hogy megtenném, és ráadásként szerveznék közös programot, hogy ne csak 1 legyen.

Én a barátnőimmel még mindig ezt teszem. Lehet, hogy írtam.

Van amelyikkel hetente több alkalommal elmegyünk tornázni, bicajozni, stb.

Azt már régen tudjuk, hogy a férjem nyugdíja kevesebb lesz az enyémnél. Ez van, nem zavar. Szívesen eltartom bármikor a férjemet és a fiamat is.

Ő is ezt teszi, ha úgy alakul.

Tényleg azt gondolod, hogy érdemes annyiért dolgozni, hogy fedezze az utiköltséget és a napi kajádat? Rezsire már nem elég, azaz nem tudja kifizetni belőle a villanyszámlát és semmit. Akkor? Ennyi erővel inkább maradjon otthon, mert otthon van kaja, és nem kell bérlet, hogy elmenjen a hűtőhöz, nem?

Van akivel egy osztályba jártam 9 éves koromtól, valamelyikkel 1 iskolába, valamelyikkel sportoltunk együtt, valamelyik baráton keresztül került mellénk:)

A férjemnek ovis barátai vannak:DDD Pedig ő idősebb nálam 11 évvl, azaz régebbről ápolgatja a kapcsolatait.

de mi teszünk a barátságunkért, mert fontos számunkra."

30 km-t hányszor autóznál vagy tömegközlekednél a barátságért?

így nem szükséges könyöradományért dolgozni, csak azért, hogy elmondhassuk, hogy van melója..."

Aztán élire rakod a garast és nyugdijas korotokban éltek vidáman, fiadat meg eltartod.

A "nem lesz nyugdij"-at most hagyjuk

Aaaz igen! Ezt klasszikusan szépen így kell csinálni. :-)

Gyerekkori barátnők... Az mindig a legjobb. Iskolatársak voltatok? Az ovira azért talán nem tippelnék... :-)

Ne haragudj, de ha valaki ilyeneket mond, akkor egy kicsit sem csodálkozok, hogy nincs barátja...

A barátnőimmel gyerekkorunk óta vagyunk barátnők.

Én mentem elsőként féjhez és én szültem elsőként. A következő barátnőm 1 év múlva, a másik 7 év múlva, a harmadik szintén 7 év múlva és a negyedik 14 év múlva szült.

Tehát, az életritmusunk kicsit eltérő, de dolgozunk, helyt állunk mindenben, és ennek ellenére barátnők vagyunk még mindig, pedig már mindenki az 50 körül jár. Nem okoz gondot, hogy találkozzunk, nem zavart, hogy én már suliba rohanok a gyerekért, közben a másik még csak pelenkázik, nem zavart az sem, hogy bár egy városban, de a város különböző végein lakunk.

Természetesen, ha nem lett volna fontos számunkra a barátság, akkor simán picsoghatnánk, hogy nem találunk új barátnőt, de mi teszünk a barátságunkért, mert fontos számunkra.

Az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen, és mi akarjuk, hogy erre legyen.

Én valahogy ugyanezt keresem, csak Szegeden.

Ha valaki szeretne ismerkedni , írjon, örülnék neki.

47 éves értelmiségi nő vagyok.

Hát vigyázz nagyon legalább arra az egyre. :-) A végére nekem is csak egy maradt, és az meg szegénykém váratlanul meghalt. Elmondhatatlanul fájdalmas.

Azt hiszem, elég tipukus dolog, hogy a nők alárendelik a saját kapcsolataikat a családi teendőknek, és emiatt a régi barátságok nemhogy lazulnak, hanem végül meg is szűnnek.

Csak amikor valamiért borul a család (sajnos ennek a bekövetkezésére a statisztikák szerint elég nagy az esély), akkor jönnek rá sokan, hogy kár volt elhanyagolni azokat a csajokat...

Nem olvastam vissza a hsz-eket...

En pont forditva, pestrol koltoztem videkre, ami magaban nem baj, csak az ottani barinoim tobbsege csaladot alapitott es a kommunikacio/tali hianya miatt kopott a dolog. Persze, aki "barino" azzal ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Mint kisgyermekes anyuka,anyuka, 2 kissraccal en sem talaltam tarsasagot annyira, de nem is erdekelt. Aztan az utcankban egyre tobbszor taliztunk, jatszotereztunk, egyitt vittuk a gyerekeket oviba, kavezgattunk, majd iden nyaron mar el is hivtuk oket ( csaladostul a nyaralonkba) mindket gyerkocunk has.koru, szuperul megertettek egymast. Csodalkoztam is, hgy mennyire egy hullamhosszon vunk, minden flottul megy.

Aztan par hete egyszer jottek hozzank este fel 8-kor "latogatoba" az egesz csapat. Varatlanul, hivatlanul, plusz a beteg anyam nalunk es nem vtam tul befogadokepes... Mtam neki(k) hgy bocsi, de most nem alkalmas -amugy mi 7-kor vacsizunk, aztan az esti menetrend pancsi, altatas, szokasos. Akkora sertodes lett belole, hgy azota sem beszelunk.

Szval, ennyita "nagy" baratsagokrol-nekem bazi tanulsagos volt. Mert egy igazi baratnot legalabb erdekel a dolgok miertje es nem duzzog, mint az oviban.

A felnottkori barisagok melle viszont szinten huzok egy vonalat, mert egy barinom, akit az ex pasijaink altal ismertem meg, immaron tizenXeve -a pontosat O tudja es seggbe rug, de en nem :D nincs az,ami elvalasztana minket...