Az én történetem (beszélgetés)

Szia Kriszta!

nagyon szomorú dolgokat irtál le, sajnos én magam is örökbe fogadott voltam. Szerencsére örökbe fogadó családom nagyon aranyos volt. 44 éves fejjel egy szomszédtól tudtam meg örökbe fogadásom és megkerestem a vérszerinti családom. Vérszerinti szüleim meghaltak igy őket nem ismerhettem meg, de vérszerinti bátyám és vérszerinti anyum öccsét megismerhettem, azóta is tartom velük a kapcsolatot, ez 2002 óta van.

Örökbe fogadó családomban nagymamim 2000-ben halt meg, 1 év gyászidő után kezdtem gyámhatóságon kutatni vérszerinti családom után.

puszillak Cini

szia,

soha nem szeretném átélni, amit te. Ha csak belegondolok, hogy az én picimmel lenne valami, vagy oda kéne adnom vkinek, majd megszakad a szívem.

Sok erőt, boldogságot, és kitartást kívánok, legyél nagyon erős, és próbálj minden jóságot, szépet meglátni. Akik elítélnek azért teszik, mert nem tudják elképzelni, hogy az ő életükön kívül másmilyen is lehet. Kíváncsi lennék, hogy ha velük történik ez meg, ők mit tettek volna.

Hát nekem is könny szökött a szemembe mikor olvastalak benneteket. Csak annyit tudok mondani, hogy szerintem kizárólag a korlátolt ostoba ember ítél el benneteket, az meg inkább tükörbe nézzen, ahelyett hogy mást piszkál. Az anyai szeretet legerősebb megnyilvánulása, amikor le tudsz mondani róla az Ő érdekében. És igenis van az a helyzet.

Nekem szerencsére jobb élet jutott, de a családomban volt akinek nem.

A legrosszabb az egészben, amikor nem elég hogy kitéped a szíved de még ez a sok idióta is elítél, megszól és megkeseríti a mindennapjaid.

Remélem és kívánom, hogy találjatok vígaszt az életben.

Üdvözlök mindenkit!

Köszönöm szépen a hozzászólásokat.Köszönöm,hogy leírtátok a véleményeteket.Hozzászólnék néhány szót az egészhez.Nem kitalált történet,nem hasraütésszerűen írtam le.Leírtam a cikkemben és a mai napig beismerem,hogy hibás voltam,védekezhettem volna.Valóban harcolhattam volna a gyermekemért,de féltem attól,hogy nem tudok neki mindent megadni,amit szeretne.Vagy a másik legrosszabb:elveszik tőlem.A másik dolog:igen,szoktam rá gondolni,sőt valamikor álmomban is megjelenik.Fáj,nem is kicsit.Bár már lassan egy év telt el,de nem telik el nap,hogy ne jutna eszembe.Igen,összeszorul a szívem,ha meglátok egy babaruhát...Nem kívánom senkinek ezt az érzést.

nem vagyok túl érzelgős típus de folytak a könnyeim, miközben olvastalak, és a kicsi fiamra gondoltam, és arra, hogy most az ágyában alszik, és, hogy milyen borzasztó lehet neked! soha ne vedd fel ha megvetnek.mi lett volna, ha apád nem lesz öngyilkos és megtartod lilit??? csak nyomorgott volna semmit nem tudtál volna neki megadni amit egy baba megérdemel, nem hagyhattad, hogy úgy szenvedjen, hogy ő nem is tehet semmiről.... jó helyen van szerető emberek között. a legjobb döntést hoztad meg az érdekében és ha elég nagy lesz meg fogja érteni ő is mért történtek így a dolgok.....a sorstól viszont kaptál egy második esélyt soha ne felejtsd el lilit, és nagyon szeresd a kisbabádat.....

minden jót kívánok neked és egy elképesztően erős nőnek tartalak, hogy ezt a döntést meg tudtad hozni.

Érdekes, hogy ugyan azt élte át a fórumnyitó is, mint Krisztina, csak ő a tények tükrében írta le, nem az érzelmek tükrében. Nem hiszem, hogy neki nem fájt, csak nem osztotta meg velünk. Kár, hogy sokan neki estek.

Remélem megtalálja mindenki a boldogságát. Nekik nehezebb sokkal, mint azoknak, akiknek nem kellett ilyen döntést hozni.

Ennyit a vér nem vállik vízzé című beszólásról!

Hány olyan család van ahol szóba sem állnak egymással a vér szerinti rokonok? Rengeteg! Nem értem akkor miért kell lovagolni ezen a dolgon annyit. AZ a szülő aki felneveli, és nem az aki megszüli, vagy megcsinálja, hiszen nem az a művészet!

Krisztina!

Biztosan nagyon nehéz Neked most, és nagyon sajnálom ami veled történt, de lassan rendeződik az életed, és próbálj meg arra gondolni, hogy a kislányod jó kezekben, szerető emberekkel van! Az adott helyzetedben nem volt más lehetőséged, és így még ha neked fáj is, de boldoggá tettél másik két embert, akinek e világ létező legnagyobb ajándékát adtad ismeretlenül!

Kívánom, hogy teljesüljenek az álmaid, és a nemsokára születendő picíúrodban megtaláld a nyugalmat!

Kedves Krisztina, minden egyes sorodban ott a fájdalom, és nagyon sajnálom, hogy ezt meg kellett élned, és azt is tudom, hogy ezzel minden egyes nap a jövőben is együtt kell élned.

Borzalmas, hogy egy apa ilyen tud lenni,aki a véred volt.

Nem vagyok egy pityergős alkat de ez a történet nagyon meghatott! Borzasztó amin keresztül mentél és aki ezt nem érti meg annak csak annyit tudok mondani, hogy szálljon magába és szégyellje magát, amiért az empátia halvány szikrája is hiányzik belőle, bár ahhoz némi értelem is kellene.

Remélem megtalálod a boldogságot és a baba a kit a szíved alatt hordasz némileg enyhítheti az űrt amit Lili hagyott maga után benned!!!

Én amikor a szülőszobán megfogtam a kislányunkat olyan érzések rohantak meg amiket eddig csak hallomásból ismertem. Nem én nyomtam nem én hordtam 9 hónapig a szivem alatt, de amikor először megfoghattam onnantól tudtam én vagyok az anyukája az aki mindig vigyázni fog rá és amíg élek azon leszek/leszünk neki mindent előteremtsünk!

Azóta soha nem jutott eszembe hogy mi nem vagyunk egy család , mi akkor egy család lettünk. Igen mindig lesznek akik ezt nem így fogják gondolni de igenis mi ugyanolyan család vagyunk mint mások. Érdekes az élet de nagyon hasonlít a kislányunk rám, anyukám szokta mondani ugyanolyan most 1 évesnek mint én, és a sors így akarta.De ha teljesen másképpen nézne ki mint mi akkor is imádnánk nem érdekelne hogyan néz ki Ő a mienk ! Mi sem próbálkoztunk lombikkal semmivel , ugyanis mi soha nem is próbálkoztunk mert a szívbetegségem miatt nem lehetett. Ettől ne lennénk egy pár a férjemmel? A nagy francokat sokkal de sokkal jobban egy pár vagyunk mint bárkik, az örökbefogadás csak megerősítette a szerelmünket, és mégjobban imádjuk egymást!Hiszem hogy nekünk ez volt az utunk ezért lett Ő a férjem én pedig a felesége:)

MI IGENIS UGYNAOLYAN CSALÁD VAGYUNK MINT BÁRKI ÉS SOHA NEM ÚGY NÉZEK PANNÁRA HOGY JAJ NEM ÉN SZÜLTEM, igenis a mienk az volt mindig is!

És aki szerint egy család nem lehet így boldog az bolond!

Próbáljuk úgy nevelni, hogy amikor felnő és tudni akarja a miérteket akkor is ott állni mellette segíteni benne , hogy ezt valahogyan feldolgozza és azon leszünk hogy Ő is azt érezze amit mi hogy ajándékok vagyunk egymásnak!!!

kiscsibe kicsibe nagyon szépek a gyerekeid gratulálok hozzájuk:)

Nem olvastam végig a hsz-eket. A történetírónak üzenem:

Nagyszerű amit tettél. Bár mindenki ezt az utat választaná, aki nem kívánt terhességét kihordja, és búcsút vesz a babától!

Tényleg nem lehet megmondani :)

A legtöbben azt mondják, nálunk is nagy a hasonlóság. Bár ha nem így lenne is ugyanígy szeretnénk...

Persze csakis önzésből :)

Egyébként nyilván van abban valami önzés, hogy a nők, párok gyereket akaarnak. Igen, én vállalom, önző módon akartam az anyaságot annak ellenére, hogy nem sikerült teherbe esni - igaz nem tettünk meg mindent a vér szerinti gyerekért, pl. nem lombikoztunk. Amikor elindítottuk az ürükbefogadást már azt éreztük, ez a mi utunk, önző módon "más gyerekét" akartuk felnevelni, akkor már nem is akartuk hogy egy terhesség "közbeszóljon", tettük azt amit a szívünk diktált és most 3 és fél év után úgy érzem, életünk legjobb döntéseinek egyike volt. Biztosan van oka, ha egy párnak nem születik vér szerinti gyereke, ebben én is hiszek. De hiszek abban is, hogy ez egy "terv" része volt, (nevezze mindenki ahogyan akarja, én Gondviselőnek hívom). Szóval ez a terv az volt, hogy mi így legyünk család, hogy hozzánk egy olyan baba érkezzen, aki nem számíthat másra. És az is életünk legjobb döntése volt, amikor örömmel fogadtunk örökbe előre láthatólag sérült gyermeket, hiszek benne, hogy nem véletlenül találtunk egymásra. Mi akartuk Őt úgy is ha sérült marad, de nemcsak a feladatot, hanem hitet, erőt és lehetőséget is kaptunk hozzá, hogy ez ne így legyen. Így aztán most van egy egészséges, gyönyörű, SAJÁT gyermekünk, akit semmiért nem adnék. És igen, van egy Szülőanyja aki többszörösen életet-esélyt adott neki, és életünk léegnagyobb ajándékát nekünk.

Tudom, hogy mindig lesznek olyanok akik úgy gondolják, mi nem vagyunk "igazi család" vagy hogy Ő nem "saját" gyerek, azt hiszem ők magukat minősítik a véleményükkel. Mi pedig a mindennapjainkkal, az életünkkel bizonyítjuk az ellenkezőjét. A többiről úgy 20 év múlva kellene megkérdezhni a lányunkat ;)

És csak egy utolsó gonbdolat annak, aki veri a mellét és büszkélkedik a hitével miközben ilyeneket ír:

Jézus, Mária és József mik voltak? Család? Ha igen, akkor nincs miről beszélnünk ;) Sivár annak az élete, aki azt hiszi, a vér, a genetika az ami a szeretteihez köti...