Amilyen kegyetlenül bánt velem az anyám, nem tudtam szomorú... (beszélgetés)

Sok minden: személyiség, önismeret, tudatosság, későbbi környezeti hatások stb.

Ez is pont olyan, mint az alkoholista szülő gyerekei esetében.

Nem tudom a választ. Talán azért lettem más, mert gondoskodnom kellett az öcsémről, akiből ugyan csak jó ember lett.

Azt tudtam csak, hogy én jobban fogom csinálni,kicsit féltem, de minden ösztönösen jött.:)

A kérdést ugyan nem nekem címezted, de azért remélem, nem gond, ha én is beleszólok? :)

Én is sokat gondolkoztam azon, miért van ez, hogy vannak, akik észre sem veszik, és önkéntelenül is ugyanazt a mintát viszik tovább szülőként, amelytől gyerekkorukban ők maguk is szenvedtek; vagy tudatosan, a saját élményeiket invalidálva vagy esetleg még ki is gúnyolva, viselkednek ugyanúgy a gyerekeikkel. Az ilyen emberek talán felnőttként is idealizálják a szüleiket, egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy amit a szüleik tettek, az helytelen volt?

Van, aki fel-és elismeri, hogy a szülei kártékony dolgokat is tettek, és a szülei hibáiból igyekszik tanulni. Nem tudom, nekem nincs gyerekem, úgyhogy a kérdésnek ehhez a feléhez nem érthetek.

Ha Bert Hellinger - a kiugrott katolikus teológus - módszerére gondolsz, ezt ismerem. Megoszlanak róla a vélemények. Elvileg arról szólna, hogy véletlenszerű emberekre osztjuk ki a családtagjaink szerepeit, és rituálisan ismerjük el őket egyfajta pszichológiai szerepjáték útján, ráadásként még "meg is hálálva" nekik legalább azt a keveset, amit kaphattunk tőlük.

Vegyesek az érzéseim. Valamilyen szinten biztosan segít, és van, akinek biztosan segít.

Valóban feldolgozhatatlan. Ismerek történeteket arról, hogy mások hogyan próbálták feldolgozni. Valaki azt írta valahol: volt a családjának egy ismerőse, egy szép és kedves színésznő, ez az illető pedig azt mesélte, hogy titokban mindig azt képzelte, hogy ez a színésznő az igazi anyukája.

Azt találom sajátosnak, hogy anyafigura után nem is annyira vágyakoztam. Mindig apás voltam, vagy lettem volna, hiányzott egy igazi apa az életemből. Mindig azokkal a tanáraimmal jöttem ki a legjobban, akik nagyjából apámmal voltak egyidősek, illetve valamilyen más szempontból is emlékeztettek az apámra. (Arról azért nem fantáziáltam, hogy az XY tanárúr az igazi apukám :))

A továbbvitel kérdése... igen, ez bonyolult. Van, aki annyira feltétel nélkül elfogadja az anyja magatartását, hogy elhiteti önmagával: ez nem is volt bántalmazás, sőt jó és helyes volt. Ebből lesz az "engem is így nevelt anyám, oszt' mégis ember lett belőlem!" klisészöveg. Szeretném ilyenkor feltenni a kérdést: igen, tény, hogy ember lett belőled - de boldog ember is lett belőled, aki elégedett az életével akkor is, ha problémák mindig akadnak?

Sajnos valóban nem az idő segít ezen.

Úgy találom, hogy épp ez különíti el a traumát a "köznapi" sérelemtől: utóbbin lehetséges túltenni magunkat egy idő után, és nem is igazán jut eszünkbe. Egy traumatikus élmény - és nem, nemcsak az tekinthető traumának, ha közvetlen életveszélybe kerülsz, vagy valaki a szemed láttára szenved el erőszakos halált... ennél kevesebb is elég lehet ahhoz, hogy az agyad traumaként élje meg - viszont élesen megmarad, az agyad arra kényszeríthet, hogy milliomodjára is átéld újra, és egy apróság is elég lehet ahhoz, hogy emlékeztessen rá. Egy szóhasználat, egy filmjelenet, egy szín, egy zörej, ilyesmik... és az agyad megint rázendít, aztán órákba telik, mire képes leszel újból a jelenben létezni.

A családállításhoz mit szóltnátok? (Fórumindító vagy Főnix vagy bki, akit érdekel)

Sokat nem tudok a módszerről, hátha van itt vki, aki tud többet, lszi az írjon. Engem pl. érdekel.

Ez óriási teher, mármint a szerető anya hiánya. feldolgozhatatlan szerintem. És tényleg, hogy az ember ezt tovább ne vigye.

Igen! Közhely! Az idő ezen nem segít! Ott van , és ott lesz, hogy de jó lehet annak, akinek az anyukája szuper, vagy csak jó! Milyen jó lehet megosztani a dolgainkat, gondjainkat, örömüket.., stb az anyukánkkal!

Ugye én ezt már sosem tudom meg, ez az űr megmarad bennem örökre! Mióta az eszem tudom nem számíthattam rá.

A helyettesítő Münchausen szindrómáról is van élményem, bár nem annyira súlyos, mint azok a bűnesetek, amikor a "kedves" anyuka sóoldattal mérgezte meg a gyerekét, vagy párnával fojtotta meg, vagy éjszakára a ládába zárta, aztán mindenkinek elhintette, hogy a gyerek veszélyes, dühöngő őrült...

Nálunk csak az enyhe tartáshibám - nagyon sok gyereknek van ennyi tartáshibája általános iskolás korában - lett annyira agyondramatizálva, hogy ezért a nyomorék gyerekek gyógytestnevelésére kellett járnom az egészségügyi gyermekotthonba, és az egészségem érdekében olyan megaláztatásoknak lettem kitéve, hogy esküszöm, ha lenne kutyám, nem bánnék vele így. Azzal a tudattal, hogy nekem ezt azért kell eltűrnöm, mert az egészségemért küzdünk ketten együtt.

Én sem látom úgy, hogy trend lenne ez. Egyszerűen csak mostanában már közismertebb ez a problémakör, mint volt korábban. Tény, hogy felnőttként saját magad felelsz az életedért, a döntéseidért és azok következményeiért, de ha a gyerekkorodban beléd vert hozzáállás szerint cselekszel, ennek nem mindig lesz jó vége. Ezért érdemes felismerni, mi volt helytelen, elismerni, hogy igenis van mit feldolgoznod, és túltenni magadat az ilyen fájdalmakon.

Nagyon jó, ha sikerült újrakezdened az életedet és nem a gyerekkori mintákat viszed tovább!

Arra gondolok, hogy a fodrásztanulóknak sem azt tanítják a szakiskolában, hogy a vendég haját a lehető legdurvábban cibálva fésüljék ki, néhányszor "véletlenül" még fejbe is verjék a fésű fogas felével, miközben sértegetik, hogy milyen ronda gubancos, illetve, hogy hajmosás közben gondoskodjanak róla, hogy legalább egy kevés sampon jusson a vendég szemébe is.

Ha ezt egy felnőttel nem szokás megcsinálni, akkor egy gyerekkel még ennyire sem.

Tényleg nem szándékozok semmiféle felelősséget elhárítani. Épp ellenkezőleg, az jelenti a legnagyobb feladatot mostanában, hogy megtanuljam ne hibáztatni magamat mindenért, a legapróbb hülyeségekért is, és ne bánjak magammal ezen az "úgy kell nekem, megérdemeltem" módon.

Akármit is tesz az ember, ennek következményei vannak, függetlenül attól, mi vezetett ehhez.

Neked is köszönöm a validálást! Sokat jelent, tényleg.

Igen, vannak élményeim a szeretetről azóta, épp ettől kerültek a dolgok perspektívába :)

Ez a legfájdalmasabb az ilyen esetekben: ha a semmiért büntetnek. Sajnálom, ha az élményeimnek akár egy része is túl ismerős volt! Senki nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Még ha a gyerek "rossz" is, szerintem akkor is meg lehet vele értetni a korának megfelelő módon, embertelenségek nélkül, hogy "kisfiam/kislányom, ez a viselkedés nem helyes, legközelebb így-és-így érdemes csinálnod!"

Igen, ez akkor is családon belüli erőszak, ha esetleg nem éri el a "kiskorú veszélyeztetése" büntetőjogi kategóriát.

Azt gondolom, hogy az emberek manapság kezdik már felismerni, hogy ez nem egészséges, és egyre többen vannak, akik mesélnek az ilyen élményeikről.

Igen, vannak, akiknek annyira sérült a lelkük, hogy ez már átcsap mások bántásába - jellemzően azok bántásába, akik hozzájuk a legközelebb állnak, illetve akik kiszolgáltatott helyzetben vannak.

Nem kell beadni, az már a legdurvább verzió, amibe a gyerek akár bele is halhat.

Nárcisztikus anyáknak elég szomorú sorsú gyerekeik lehetnek. De nem ez a durva, hanem az, hogy milyen sokan szenvednek (vagyis inkább a környezetük) ettől a személyiségzavartól.

Elhiszem, hogy vannak, de pl. a Münchausen szindrómások bántják is a gyereket, hogy orvoshoz tudják hordani, nem?

Nem vagyok ilyenekben jártas, de a filmekben mindig az van, hogy beadnak nekik valamit, stb., ami tüneteket okoz, hogy lehessen vizsgálgatni és közben az anya van középpontban.

Sajnos vannak ilyen anyák, szerencséd, ha nem láttál ilyent.

Ott van például a Münchausen by proxy, számos ilyen eset előfordul.

Szerintem hadd érezze már mindenki azt amit. Ne vond kétségbe. Az ő élete, az ő érzései, az ő fájdalma.

Én szerető családban nőttem fel és abban is vagyok. Számomra is ismeretlenek az ilyen családok. Nagyon sajnálom a gyerekeket akik ebben kénytelenek élni és igy felnőni és cipelni a terhet egy életen át.

Ha nem sajnálta, hogy az anyja meghalt akkor gondolhatod milyen gyerekkora-felnőttkora lehetett.

Nem lett trendi. A gyerekkor meghatározza az egész életedet. Kihat a szociális életedre, párkapcsolataidra, a gyerekeid életére és az unokáidéra is. Megkockáztatom! Nem mindenki olyan józan gondolkodású és pozitív szemléletű mint mondjuk én, aki le tudta tenni a pakkját és 100x kezdte el az életét. Rám már nem hat egyáltalán. Mert én elrendeztem magamban. Egyedül. Gyógyszerek és segítség nélkül. Sajnos nem mindenkinek van erre képessége. 😓

Sok embert felőröl a múltja.

Napokban terjedt egy videó. Egy tojást ütöttek fel a gyerek/ek homlokán. Amikor először láttam, akkor is azt gondoltam, hogy ez rohadt megalázó. Szegények. 😭

Aztán hála az égnek sok ember hasonlóan gondolta mint én. Van remény!