Amikor nem csenget a Gólya...

Sokat gondolkodtam, vajon, mi az, ami dönt az élet nagy kérdéseiben. Persze, vannak olyan dolgok, amiket meg tudunk válaszolni, mi, miért, milyen, hol és mikor.

Ugyanakkor ott van az a tömérdek, megszámlálhatatlan miegymás, aminek szeretnénk mi megírni a válaszát. Sajnos, ez egy olyan kívánság, amit az arany hal is a tiltó felsorolásba tenne, közvetlenül a : „…az első kérésem, hogy milliónyit kívánhassak a három helyett…” után.

Persze megvannak a kivételek, akik ugye erősítik a szabályt. Akiknek minden úgy megy egész életükben, ahogy „a nagykönyvben meg van írva”, vagyis magyarán, ahogy azt ők megálmodták maguknak.

Nincs mese, be kell vallanom, én sem e szerencsés emberek közé tartozom. Legalábbis nem ilyen téren. Amit általában el is tudok viselni. Persze megvannak azok a helyzetek, amik letörnek minket, egyik kicsit kevésbé másik kicsit jobban, de valahogy minden megoldható. Jó esetben a megoldást elősegítendő, nem is magunk vagyunk a problémákkal. Barátok, szülők, életünk párja mellettünk áll.

De vannak olyan „problémák”, bár ezeket inkább nevezzük szituációknak, vagy ideiglenes állapotoknak, amiket nem lehet fejünket összedugva, utakat keresve megoldani.

Van egy olyan téma, amibe, minden alkalommal úgy bele tudok merülni, mintha ezzel a gonddal csak én küzdenék, és már hosszú évek óta tenném.

Nos, nem így van, de lássuk be, ha valamit nagyon szeretnél, és az nem sikerül, igen kis idő után is el tudja az ember veszíteni, minden kitartását. Még ha az hamar vissza is tér, hogy aztán újult erővel, újra és újra neki fusson ugyan azon dolognak.

Kérdések, kívánságok sora, óhajok tömkelege, nem egy, de ezernyi nőtől… mind csak egyet szeretne, anya lenni!

Hát miért nem lehet, ha már annyi álom, ima, gyötrődés, annyi elhullatott könnycsepp, fiatalabbaktól és idősebbektől… miért nem lehet, hogy annak adasson meg a gyermekáldás, aki vár rá, és az legyen meddő, és ne köszönjön be hozzá a gólya, aki eldöntötte neki nem kell, és mikor e nagy öröm meglepi, az abortusz mellett dönt.

Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, bár inkább, a nem is lehet, álláspontot választanám.

Azonban nem a megválaszolással van itt a probléma, hanem a megértéssel és az elfogadással. Sokak számára már, az út végét jelentő beletörődéssel.

De miért is csüggedünk?! Hiszen anya bárki lehet, aki csak akar lenni persze. Mert anyának lenni nem azt jelenti, hogy szülünk egy gyereket, és bumm, ettől máris anya vagyok. Ismerjük be, ez lehet egy fázisa, de nem az egésze ennek a csodálatos fogalomnak.

„Anya”- joggal mondható e ez a szó arra nőre, aki - és itt vonatkoztassunk el minden magyarázattól, és mellék igazságtól - teherbe esik, megszüli, majd eldobja magától gyermekét. Ettől ő máris anya lett? Mert szerintem nem.

Anyává válni csak úgy lehet, mikor meglátod a kicsiny szempárt, a picurka kezeket, és az a bizonyos érzés tölti ki szíved-lelked, hogy: „Istenem, már úgy vártalak, óvlak majd mindentől, megmutatok neked mindent, megtanítalak mindenre, a kezedbe teszem a nagyvilágot, és szeretlek amíg csak élek.” Na, ettől már azt hiszem anyává avanzsált az illető.

S legyen ez a pillanat a szülőszoba meghittségében, pároddal az oldaladon, s gyermekeddel a karodon, vagy legyen ez az örökbefogadó hivatallal folytatott küzdés után, immár SAJÁT gyermekeddel hazafelé.

A lényeg akkor is az marad, anya lettél. Hogy hogyan az talán nem is fontos. Mert a szeretet ugyanaz, a boldogság ugyanaz, a jelentés ugyanaz.

Boldog szülők születhetnek, tehát többféle formában. És az út bármilyen rögös is, megéri a küzdést, a sok keserűséget és reményt, a sok sírást és nevetést. Mert mindenki, aki igazán vágyik babára, gyermekre, megkaphatja, és valljuk be, nem csak az a nagy szó, ha mi szülőkké válhatunk. De egy gyermeknek legalább akkora dolog, hogy szerető szülőket kaphat. Legyen az édes szülő, vagy mostoha. Az érzés el fogja kísérni: ezek az emberek szerettek, és neveltek.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert párommal, a legelején letisztáztuk, ha nem lehet saját baba, hát lesz örökbefogadott. Mégis érzem azt, amit mindenki. Szeretném megtapasztalni a terhesség minden pillanatát, a jókat és rosszakat egyaránt. Sokszor elkeseredek, nekem miért nincs még, aztán a letargia mélységeibe süllyedek, minden „elvesztegetett, terméketlen” hónapban.

Minden hónap után, mikor keresztbe tett ujjakkal azon szorítok, csak ne jöjjön, meg, s ha már egy napot is késik (vagy sokszor csak nem jön meg rögtön az adott nap reggel, csak délután), akkor, míg meg nem jön, már beszélek a pocakomhoz. Mert ennyi elég ahhoz, hogy azt higgyem, hogy elhitessem magammal, a kis picurka végre beköltözött. Majd jön a nagy csalódás. Megjött, megint… Ilyenkor, párom már abból tudja, hogy megint nem, ha csak rám néz, és látja, megint sírtam… Aztán pár nap letargia. Ő kitartóan vigasztal, hogy: „…de majd most, számold ki az „akció időt” és ne csüggedj, most sikerül, én tudom…”. ettől még jobban elkeseredek.

Mert tudom őt is bántja, és én még csak tartani sem tudom magam. Vajon meddig megy ez így tovább? Mennyit bírunk ki még így? A kapcsolatunk vajon mennyit bír? Ezek járnak a fejemben most is. Ugyan most épp az „akció idő” előtt vagyunk két nappal, tehát most telve vagyok reménnyel.

Mégis sokat jár ezen a fejem, és a választ egyszerűen nem tudom. (Mindenki azt mondja ezzel ártok a legtöbbet, mert nem szabad ezen gondolkodni. nem szabad rágörcsölni. De azt hiszem, ez megint egy olyan dolog, amit mondani könnyebb, mint megtenni, vagy inkább nem meg tenni.)

Mindennél többet köszönhetek páromnak, nagyon boldog vagyok, hogy Ő van nekem. Örülnöm kellene, hisz tudom, így vagy úgy de anya leszek én is. Mégis, azt hiszem erre is meg kell érni, hogy az ember el tudja fogadni a sorsát.

S én még nem is panaszkodhatok igazán, hiszen senki nem mondta ránk, remény vesztve, hogy: ”Meddő, sajnálom, önöknek nem lehet babája.”. És ha mondta volna is sem lehetnék keserű, hisz akkor is lehetnénk boldog szülők. Mégis…

Túl vagyunk most már 9 terméketlen hónapon. Még sok minden előtt állunk, már vizsgálgatnak, egyelőre csak engem. Egyik vérvétel a másik után. És természetesen mi is megpróbálkozunk minden „egy hajszál esélyt jelentő” úttal, lehetséges megoldással. Ha semmi sem sikerül örökbe fogadunk. De ehhez össze kellett szednem minden erőmet.

Rengeteget olvastam, itt a hoxán. A „”Babaprojekt" indul!!!” fórumon csak olvasóként voltam jelen, a „Mikor mutatható ki biztosan a terhességi teszten, hogy terhes vagyok?” fórumon aktívan. A Ti írásaitokból merítettem erőt. Talán ezt a cikket is azért írtam meg hosszas vívódás után, hogy ezzel saját magam számára tegyem nyomatékossá a saját elhatározásomat, hogy nincs több csüggedés, és elkeseredés. Tudom, hogy úgyis lesz, de talán így könnyebb.

És azt remélem, ezzel talán kimondom mások gondolatait is, és segítség lesz ez Nekik is az elhatározáshoz, vagy csak egy újabb erőmerítéshez.

Egy biztos, egy kis útra való mindenkinek: Egy kedves ismerősöm, itt a Hoxán ismertem meg, azt mondta, ne csüggedjek, az én kis szentem, már készülődik, csak még biztos nem csomagolt be mindent! Hamarosan költözik, csak biztos keres még valamit! - ettől kedvesebbet és megnyugtatóbbat én sem tudok mondani.

De mindenkinek üzenem, aki hasonló cipőben jár, mint én, hogy nem szabad csüggedni, örülni kell minden plusz hónapnak, és érezned kell, ezt megint azért kapod, hogy jobban felkészülhess a pici élet érkezésére. Hogy mindent tökéletesebbé tehess, mire jön. Akármilyen formába is érkezzen.

Mindenkinek türelmet kívánok, magamnak is, mert lányok.. a mi Kis édeseink már pakolnak, hát ne sürgessük őket, mert talán még valami fontosat hagynak ott, ahonnan jönnek.

Mindannyiunkra vár egy kis angyal valahol, ha pedig ők tudnak türelmesek lenni, nekünk is ki kell várnunk a megfelelő időt!

Remélem mi is, akik vágyunk a babókra, hamarosan csatlakozunk, a pocakosodók klubjához! Kitartás mindenkinek! És minél több csíkos tesztet! A már babásoknak, pedig szívből gratulálok!