Amikor egy Anya a végsőkig elmegy gyermekéért...(folytatás)

Aki olvasta tudja, hogy már-már az őssejteknél tartottam, hogy majd az segíthet a lányomon! Ezt nem is részletezem, mert hál’ Istennek erre már nem kell, hogy sor kerüljön!

Legutóbb meséltem, hogy voltunk a professzor asszonynál a lányom lábödémája miatt...megállapította, hogy nincs elég nyirokútja, mint amennyire szüksége lenne, mindezt abból, hogy megnézte és megfogta a két lábszárát. Természetesen forrtam a dühtől...én nem találtam ezt elégnek...

Mentem tovább, kértem egy vizsgálatot, le is írta, hogy később ajánl egy izotópos vizsgálatot, hogy a diagnózisát alátámassza...addig a legjobb, amit tehetek, hogy viszem a kezelésekre, később lehet kötözni, majd jöhet a kompressziós harisnya is, fogadjam el...

Szóval visszavittem a háziorvoshoz a professzor asszony "papírját", mondta, hogy megbeszéli itt a klinikán, hogy végezzék el a vizsgálatot. Kb. egy hónap után felhívott, hogy a klinika vezetője elutasította a kérelmet, azt mondván ez nem olyan nagy dolog, szinten lehet tartani, fogadjam el...stb. ez a beszéd már nem volt számomra idegen. Természetesen, ha az Ő egyik hozzátartozójukkal történt volna, biztos hogy a csillagokat is lehoznák az égről. De nekem nincs ilyen ismerősöm.

Ezután azt mondtam jól van, ha így nem, akkor elfogják máshogy! Persze a kérdés csak az volt, hogy hogyan?

Mivel a lányom elvileg a tartósan beteg kategóriába tartozik, hát akkor menjünk, kérjük a támogatásokat! Isten lássa lelkemet, hogy nem hasznot akartam ebből húzni! Illetve egy kicsit mégis csak - mivel ahhoz, hogy megkapjuk a támogatásokat, bizonyítani kell a betegséget vizsgálattal! És így az orvosok csodák csodájára egy szó nélkül megcsinálták a vizsgálatot (izotópos feltöltés).

Ez persze újabb egy hónapot vett igénybe. Múlt héten hétfőn a vizsgálatot megcsinálták...

Amikor bementünk a párommal, és természetesen a lányunkkal, elkezdték mondani mit fognak csinálni - minden lábujja közé mind két lábán kap szurit, amivel bejuttatják ezt az izotópos folyadékot, ami majd képet ad a betegségéről...kérdeztem kap-e valami féle érzéstelenítést? Persze már folytak a könnyeim, és amikor azt mondták, nem, hát eltört a mécses!

Annyi mindenen ment keresztül szegénykém, és itt ez is...én már nem bírtam és a mai napig nem tudom, hogy Ő hogy bírta ki!? Egy örök Harcos az én lányom!

Nekem ajánlották, hogy menjek ki inkább, a sajnálatukon már csak volt rosszabb, hogy nem tudtam a lányomnak támaszt nyújtani. Még jó, hogy Apa velünk volt! Apának is mostoha feladat jutott, le kellett fogni a kezeit, és hát nyugtató szavakat duruzsolni...egy ember fogta az egyik és egy másik a másik lábát, míg ketten adták be ezt a folyadékot...Kint a szívem szakadt meg, ahogy hallottam szegényt sírni! Én is sírtam vele együtt! Aztán kiszóltak, hogy jöjjek, mert most szüksége van Szelinek rám.

Amikor beléptem egy hatalmas gépet láttam a lányom felett, ami félelmetes látványt nyújtott, és félt is, Apa ott állt a feje felett, és folyamatosan beszélt hozzá, a szemei neki is könnyben álltak. Odamentem, a kis kezei nyúltak felém, segítségért könyörögve, odahajoltam és puszilgattam, nyugtatgattam, sírt, de igyekezett megnyugodni, szipogott...

Közben csinálták a felvételeket... ezután még kétszer kellett vissza mennünk, de már akkor néztük a csavarokat, meg a számokat meg a firkákat, mindent megtaláltam a gépen neki, ami egy kicsit is eltereli a figyelmét...

Természetesen aznap nem kaptunk eredményt, de kedden igen. Miszerint Szeli nyirokkeringése teljesen normális... Szerintem, ha ember még nem látott zavarodott fejet, akkor az enyém nagyon az volt...sok minden futott át az agyamon...

Szerdán reggel mentünk Marcsihoz, ő kezelte Szelit, és az egyik kollégája felajánlotta, hogy felhív egy doktor urat, azt se tudtam kicsoda, de ő is egy érsebész, aki tanít is.

Még aznap 2-kor eljött, hogy megvizsgálja Szelit... Ő volt az egyetlen, akit érdekeltek az előzmények - tehát mikor jelentkezett, hogy vettük észre stb. és akkor elmondtam úgy, hogy meg is hallgattak - Szeli 4 hónapos kötelező oltása után jelentkezett ez a lábdagadás...

A doktor úr mondta, hogy az injekció egy eret elszúrt, vagy betokosodott, igaziból már nem nagyon hallottam a szavait, csak annyit hallottam, hogy Szeli teljesen egészséges, sose volt beteg!

Mi 16 hónapon keresztül úgy éltünk, hogy megpróbáltuk elfogadni, ennek megfelelően élni...

kidobtam a magas sarkú cipőimet mondván, ha lányom nem hordhat majd, akkor azt lássa, Anya se hord!

Elhagytam a sós, fűszeres kajákat, ami persze tudom egészségesebb, de akkor is meg kellett tanulni e szerint főzni...

Természetesen a fokozott védelem a lábára, és a mindennapos kezelések, hogy ezek is mind normálisak, az élethez tartoznak

A szívem megszakadt, láttam nap mint nap az ilyen betegséggel szenvedőket és el sem tudom mondani mennyire fájt, hogy az én lányomnak is ezzel kell élnie! Miért pont Ő? Miért nem én inkább? Mit vétett? Hiszen még picike!

Harcoltam az érzéseimmel, és Érte legfőképpen! Amikor megkaptam egyik oldalról a pofont, akármilyen nehéz is volt, mentem tovább, hogy valahogy megtaláljam a gyógymódját ennek! A mai napig sírógörcsök törnek rám! Nagy sóhajok, ahogy érzem elhagyja a szívemet a teher amit cipeltem eddig!

Hibáztattam magam, a páromat, másokat, mindenkit! De legfőképpen magamat!

Nem tudok egyszerre megkönnyebbülni, hanem fokozatosan jön ki belőlem az egész.

Visszatekintve nagyon büszke vagyok a lányomra! Aki mint egy Harcos Amazon tűrte és viselte a vizsgálatok sokaságát!

Remélem, nem kell már több ilyen és ehhez hasonló cikket írnom, de Anyukák soha ne sajnáljátok az időt, ha a gyereketekről van szó!

Kitartás akkor is, ha már reménytelen helyzetben vagytok!

Hát a mi történetünk véget ért, köszönöm a támogatásokat, a jó szókat, tanácsokat!