Akiről lemondtak...

2002 májusát írunk. Arra lettem figyelmes, hogy minden ok nélkül sírva fakadok. Sosem voltam ennyire sírós, egyesek szerint a jég hátán is meg tudtam volna élni, de most valami eltörött bennem. Lázasan kutattam, hogy mi is történhetett velem. Egy komoly vizsgaidőszak kellős közepén voltam, és a vizsgák csodával határos módon sikerültek. Az átlagom 4,56 lett. De a sírás csak nem akart elmúlni, s egyre fenyegetőbbé váltak a hozzá társított képek. Láttam a saját temetésemet, elképzeltem, ahogy a síromra teszik a koszorúkat, s kedvenc versemet szavalja egy fáradt bús női hang. Aztán hirtelen vért láttam, sokat, nagyon ijesztő volt. És még ki tudja, mi minden játszódott le bennem.

Ekkor nem bírtam tovább: bejelentkeztem egy pszichiáterhez. Jöttek a nagy beszélgetések, pszichológiai tesztek, és a gyógyszerek. Ekkor váratlanul jobban lettem. Nyár közepe volt. Szerelmes voltam, de fülig, nem Z.-be, hanem inkább magába a szerelembe szerettem bele.

A nyár gyorsan telt, én dolgoztam, mint szorgalmas diák, a gyárban, de egy este rosszul lettem. Elájultam, bevágtam a fejem. S megint erőt vett rajtam a sírás. Ügyelet, infúzió. Persze másnap reggel hazaengedtek, mivel nem találtak semmit. Minden leletem a legnagyobb rendben volt.

Eljött az ősz, az iskolakezdés napja. Ezt az évet nagyon vártam, hiszen ösztöndíjam a csodaszép német városkába, Heidelbergbe szólott. Nagy búcsúzkodás, s vonatra szálltam, a képzeletem csak úgy szárnyalt. El sem tudtam képzelni, milyen lehet az élet Nyugaton. Sűrű telefonálgatás következett és az internetes kapcsolattartás a barátommal megkönnyítette elviselni a magányt. Bár sokan szerettek, és sok ember vett körül, mégis elveszettnek éreztem magam. Aztán egy nap nem bírtam tovább, hazaszöktem több mint ezer kilométer távolságból. Anyám megdöbbent, csakúgy, mint a barátom. De hát mi vitt arra, hogy ilyet tegyek? Azt mondtam, azt hittem a terroristák felrobbantották a lakást. Ez kezdett gyanús lenni. Újabb pszichológiai tanácsadás következett. A diagnózis: borderline zavar. Visszamentem, immár menyasszonyként, de a zavaró gondolatok nem tűntek el: követnek, megfigyelnek, fuss, fuss....beszélnek a bokrok hozzád, hallgasd csak, mit mondanak az éjben... hallgasd. Azt hittem, megőrültem.

A házinénim tanácsára felkerestem egy német pszichiátert és egy pszichológust. A diagnózis ezúttal: pszichózisos mániás- depresszió. A vizsgaidőszakot már nem bírtam végigcsinálni, no nem az esküvő örömétől, hanem a zavaró gondolatok nyomasztottak. Már-már azt kívántam, bár ne élnék. Ekkor az orvos megijedt. Sürgősséggel utalt a pszichiátriára. Beállítottak töménytelen mennyiségű gyógyszert, aztán hazaküldtek, mondván, rendeződött az állapotom.

Ekkor már 2003 áprilisát írtunk. Feleségül mentem Z.-hez, két kórházi tartózkodás között. Akkor figyelmeztette az orvos: ez az állapot súlyosbodhat. Így is akarja az esküvőt? Akarta. Persze a gyógyszereknek olyan súlyos mellékhatásai voltak, hogy nincs az az ember a Földön szerintem, aki épp bőrrel megúszott volna egy ilyen gyógyszerezést. Begörcsöltem, hánytam, ide-oda tettem magam, nem találtam a helyem. Rá egy hónapra megint kórház. A diagnózis ezúttal súlyosabb volt: paranoid skizofrénia.

Már nem emlékszem, hányszor voltam kórházban a 2003-as év alatt, de arra igen, hogy kevesebb időt töltöttem a családommal, mint benn a pszichiátrián. Jöttek a hangok, fenyegettek, kérleltek, beszéltek, de azt hittem, azok az én gondolataim. Ki tudja, talán azok is voltak...Aztán egy decemberi délután édesanyám vészjóslóan találta a fürdőszobát. Minden csupa hányadék, talán rosszul lettem megint a sok gyógyszertől? Nem értette, mi történhetett. Akkoriban még nem volt mobilja. Amikor estefelé sem érkeztünk meg a párommal, már erős kétségek között vergődött. Aztán befutott a párom. Én pedig az intenzíven feküdtem, öntudatlanul. Öngyilkossági kísérlet. Anyám megdöbbent. Aztán még a karácsonyt is bent töltöttem. S még hány ilyen karácsony volt az évek során. Rendszeres kontrollok következtek, ügyelet, leszázalékolási procedúra 24 évesen. A papíromra rákerült: terápiarezisztens.

Már nem reagáltam semmilyen gyógyszerre. Éltem a saját világomban, a környezetemről nem vettem tudomást. Még a cipőfűzőmet sem tudtam bekötni egyedül. Emlékszem egy reggelre, amikor felkeltem, nem tudtam, mit csináljak. Mi a teendő felkelés után. Riasztottam a férjem, hogy mondjon valamit. Erre ő kis cetlire felírta, hogy: beágyazás, fogmosás, reggelikészítés, gyógyszerbevétel (ő adagolta, már nem merte rám bízni a gyógyszerezést). A papírosokat kiragasztotta jól látható helyekre. Azt hiszem, ez a pont volt az, ahol ő is lemondott rólam. Nem csupán az orvosok. Aztán már hozzám sem ért. Nem szólt, csupán hallgatott. Egy nap meg szerettem volna beszélni vele, miért viselkedik velem így. Azt ordította, hogy elege van belőlem, és elege van a betegségemből is.

Nem hibáztattam. Hisz emberi roncsnak sem voltam már mondható, nemhogy nőnek. Vagy feleségnek. Elváltunk. Aztán kaptam egy új orvost. Nem volt meglepő, hiszen egyik orvos adott át a másiknak, csakhogy szabaduljanak tőlem. De ő valamiért más volt. Fiatal, energikus, és hitt a csodákban. Meg akart gyógyítani, mert hitte, hogy képes vagyok rá. Befektetett a kórházba, én már egy kézlegyintéssel elintéztem, hogy egy újabb sikertelen terápiás próbálkozás következik.

De ezúttal valami más volt. Sokat beszélgettünk, persze új gyógyszert is kaptam. Megéreztem, hogy valaki hisz bennem, hisz a gyógyulásomban.

Erőre kaptam. És akkor beköszöntött egy új szerelem. Most már biztos voltam benne, hogy én meg fogok gyógyulni, bár a skizofrénia a tudomány mai álláspontja szerint nem gyógyítható. Mondom, a tudomány mai álláspontja szerint.

6 év után találtam állást, szerelmes voltam, lement rólam majd 20 kiló.

Egy éve vagyok tünetmentes. Hiszem, hogy sok embernek csak az kell, legyen bármilyen betegsége, hogy higgyenek benne, s hogy ő is higgyen önmagában. S akkor képes meggyógyulni.

De ha elveszíti a reményt, akkor elveszik egyúttal a kivezető úton is.

Van, akiről lemondanak, de feladni sohasem szabad!