Ajándékba kutya - kié a felelősség?

Meghalt a kutyám. Megölte egy másik kutyánk. Ez benne van a pakliban, ha az ember két kutyát tart. A nagyobb megöli a kisebbet. De nálunk nem kellett volna így történnie.

Először csak egy kis kutya volt. Kistermetű, yorki, szobakutya. Őt a bátyám vette, de nem tudta elvállalni, hogy nála lakjon, mert az albérletébe nem vihetett kutyát. De mindennap foglalkozott vele és fizetett mindent. Eddig még minden rendben volt. Ezután következett egy golden retriever, amit ajándékba kapott a bátyám barátnője a bátyámtól. Na de őt se tudták elhelyezni, mert a lány szülei sem vállaltak felelősséget. Az összes kutya a nagymamámnál lakott, mert akkor én még nem tudtam vállalni egy kutyát sem, mert sose volt eddig kutyám és nem akartam ártani neki.

Egyik kutya se volt az enyém, tehát semmilyen felelősséget nem vállaltam értük, semmilyen lelkiismeret furdalásnak nincs helye. De mégis van.

A két kutya tehát a nagyimnál élt, jól megvoltak. A nagymamám igazán fitt hölgy, minden nap elmentek sétálni az erdőbe vagy a parkba. Már ez se volt egy jó helyzet, mert két kutya egy öreg nőnél nem biztonságos, ráadásul az egyik nagytestű. Nem baj, eddig nem történt semmi és sajnos másra nem bízhattuk a kutyákat, mert senkinél nem volt hely.

Így telt el egy év. Semmi baleset, ám kiderült, hogy a kutyák nem figyelnek a nagymamám szavára, annak ellenére, hogy mennyire szeretik őt. A bátyámra hallgattak, be voltak tanítva, de nem laktak a gazdijuknál. Ez már a bonyodalom kezdete volt. Egy kutya gazda nélkül nem maradhat. A gazda pedig nem egyszerűen ételt ad és szállást. Fegyelmet gyakorol, és nem tűr ellenszegülést. Mert a kutya, az kutya, az ember alárendelt kedvence.

Sok fejfájást okozott nekünk ez a gond, de a kutyákat a szívünkbe zártuk. Ezért is volt a sok gond, hiszen jobbat akartunk nekik, mint amivel most kellett szembesülniük. Igazából semmit se tudtak a veszélyekről, mert kaptak kaját, jókat játszottak és mindig meleg kutya ágyban aludtak. De ha egy kutya nincs tisztelettel a gazdájával szemben, akkor harapni fog. A gazdáját (a bátyámat) tisztelte mindkét kutya, de azt akinél laktak, nem. A nagyimat inkább tekintették étel-osztó dadának, mint uralkodó félnek.

A káosz nem rég kezdődött. Egy hónapja kaptam egy kiskutyát a nagyimtól. Már ezerszer elmondtuk neki, hogy nem vehet még egy kutyát, mert már így is túlzás a két kutya, de ő mégis megszánt egy kis kutyát az egyik metró megállóban. Egészséges volt, mint utóbb kiderült, de azt is lemondta az állatorvos, hogy nagyobb lesz, mint az eddigi kutyáink.

Nekem akkor már volt egy kislányom. Kislány és kutya együtt nem lehet. Már csak azért sem, mert csak 9 hónapos volt a kicsim. A kutya is fiatal volt, csak 6 hetes. A családom ellenkezett, így a kutya a nagyimnál maradt. Nem tudtam ezt hagyni, de nem volt más. Kitaláltuk, hogy egy hónap múlva eladjuk. Ez rendben is volt. Mindig meglátogattam a kis kutyát és fizettem is az oltásait és kajáját. Három kutya egy fedél alatt. Ráadásul a lakás is kicsi volt, bár volt kert hozzá.

A dolgok kezdtek rendeződni, a kicsi kutya már sétálhatott és alig vártam, hogy végre megsétáltathassam. De ma ahogy épp meglátogattam a szüleimet és épp csak leültem náluk, elmondták, hogy a kicsit megharapta a nagy golden retrieverünk és meghalt.

Sírtam sokáig, borzasztóan szomorú voltam, de utána még rettenetesebb érzésem támadt. A lelkiismeret-furdalás.

Már sokan mondták, hogy az én felelősségem nem terjedt odáig, hogy tehettem volna. Visszagondolva igazuk is van. Az első kutyát nem én vettem, nem is én kaptam. A másodikat sem. A harmadikat én kaptam, bár a nagyim vette és ezáltal övé a felelősség hiszen, én az elején elmodtam neki, hogy nem vállalhatom. Megállapodtunk, hogy eladjuk két hónaposan.

Most, épp kéthónapos lett volna…

Ha egy kicsit korábban adjuk el, most valakinek a boldog kiskutyája lenne.

Ha nem veszi meg a nagyim, lehet, hogy más vette volna meg aki tud vele törődni

De nem így történt.

Mi lett volna a megoldás?

Kié a felelősség?