A pici: Bubi születése

Bubi... Mászkáló buborékszerű érzésekkel bennem, ezért lett hamarosan ez a hívójele a pocakon belül. Bubi megfogant és bennem kétségek merültek fel. Mindennel kapcsolatban. Bubi élt és virult, én szomorkodtam, aztán nagy nehezen elmúlt 8, majd 12 hét és nem volt, és nem is akartam már visszautat. Sokat beszélgettem a védőnővel is (részemről sokat, mert általában egyszer egy évben találkozunk), rengeteget émelyegtem és ölelgettem a nagy fehér csészét - többek között a "magam sem tudom, mi legyen" is kiváltja ezt az egyéni érzékenységen kívül. Magam sem tudtam, mi legyen, de lett.

Bubi élt és virult és növekedett. Titokban örültem. Sokáig titokban. A párom tudta, de ismervén a körülményeket és a rengeteg munkát, ami leköti őt és gyakran engem, ő sem tudta, merre. Már 2 éve kerestünk egy nagyobb helyet, egy házat, ahol elférünk, ahol jó, ami az otthonunk lehetne végre ez után a meleg, barátságos, de akkor is, egy családnak szűkös, rossz elosztású tetőtéri lakáska után. Kezdetnek jó volt, de tovább is van, minden bővül, most a család is fog. Gondolatban ezerszer átrendeztem az 50 négyzetmétert, már falat is bontottam, de nem volt jó sehogy. Több internetes ingatlanoldalt már jobban ismertem, mint a tenyerem. Sok-sok ügynökkel találkoztam, mutattak mindent, csak nem volt jó egyik sem.

Bubi nőtt, én fogytam. Kevesebb lettem, mint induláskor. Jól voltam, leszámítva, hogy nem voltam éhes és kívánósság helyett a kihányós volt rám jellemző. Előbb tudtam megmutatni, mit nem ennék, minthogy mit szeretnék. A doktorom aggódott értem, méregetett-kilózgatott, vérvételekre jártam, betegeskedtem, végül terhességem alatt összesen 3x kellett antibiotikumot szednem különböző felső légúti és egyszer valami húgyúti fertőzés miatt, ami jellemzően fel sem tűnt nekem, csak az asszisztens dobott hátast, mikor az amúgy tökéletesen gyönyörű színű szokásos sárgám ellenőrzésénél a teszt valami bacit mutatott ki, majd a vérvétel és vizeletvizsgálat pár órán belül megerősítette, hogy tombolnak bennem valamik. Csodálkoztam, nekem semmi tünetem nem volt, és a szerintem normális szabályaimat is eltúloztam mindig a terhességem alatt (kézmosás és wc-használati szabályok).

A doki amúgy sem tarthatott normális nőnek, mert azt sem tudtam sajnos megmondani, mikor volt meg az utolsó menzeszem, ugyanis belekavarodtam egy jó kis könyvelői problémába februárban és nem írtam fel. Márciusban meg ugye nem jött már meg, januárban pedig összevissza voltam, mert decemberben félig eltéptem a szalagom, egy hónap gipsz és azzal a remek vérhígítós szurival bombáztam a szervezetem heteken keresztül, minek következtében összezavarodott a ciklusom. Kérdeztem a dokit, hogy ha a gyártási dátumot tudom, az nem elég? Mert kb. sejtettem, hogy mikor unokatesóm küldött sms-t, hogy megszületett a lánya, na akkor én nagyon boldog voltam... :)

Bubi nőttön nőtt. Négy és fél hónap után végre már nem tacsmeroltam mindentől, csak pár apróság maradt és próbáltam hízogatni. Dolgozgattam néha, nyaralgattunk kicsit, bár ott is sikerült fogynom, mert meleg volt és inkább ittam evés helyett...nem nézték ki belőlem, hogy lassan 5. hós terhes vagyok, sőt, még a nagyobb fiamat is másnak akarták "adni", mikor egy kicsit távolabb került a látómezőmből. :) Közben találtam házat, amit végül lecsúsztunk, megint mérhetetlenül szomorú voltam, de év vége felé meglett a céltárgy és belehúztam az ügyintézősdibe.

Elmentem 4D-s UH-ra, Bubi nem volt túl lelkes, de őt nem zavarta az UH, nem úgy, mint Manfit, aki minden vizsgálatot hihetetlen tortúraként élt meg, ezért a kötelezőkön kívül őt nem is terheltem ilyenekkel. Bubi "kényelmes" U alakban feküdt bennem végig a terhesség alatt, szülés után kicsit lustább is volt e miatt a bal oldala, de hamar kinőtte. Az ultrahangos orvos csodálkozott, elég fura tartása van a srácnak - azt mondta, végül sikerült pár pillanat erejéig kivarázsolnia az arcát a méhlepényem és a kezei közül. Boldog voltam, manófejű jól érezte magát, már nagy volt és ki-kidugta a lábát-popsiját simire a falon keresztül. És élvezte, születése után is, a csecsemős nővér megsimította a talpát, ő nem elhúzta, hanem még jobban odatolta neki. :) Pelenkázásnál, mikor a popsiját törölgettem, kész extázisban volt mindig...méghogy a születés előtti élmények nem hatnak ki születés utánra... :)

December 13-ra voltam kiírva, az orvosom direkt távolabbra tette az általa gondoltnál is, mert szóltam neki, hogy túlhordok amúgy is, hát csodát ne várjunk előbb. December elején meg akart kicsit piszkálni, de én lebeszéltem róla, eléggé lent volt már a hasam, nem szerettem volna lemaradni az ügyvédi és egyéb ügyintézésekről. Végül december 11-re kaptunk időpontot: minden papír, minden ember egy helyen, aláírjuk és minden letudva, miénk a ház címmel.

Közben mindenki rettegett a H1N1-től, a kórházat is zárolták, egy ember jöhetett be velem szülésre, senki más, utána se hazamenetelig nem láthatta Bubit...

Eljött a december 10. Ancika; 'ittenről' megismert és azóta szívemben hordozott (sok más 'inneni' jó emberhez hasonlóan) barátnőm felajánlotta még valahol középidőben, hogy ő szeretne bejönni velem (bár én sok embernek felajánlottam, hogy csináljunk szülésbulit svédasztallal és interaktív közvetítéssel :D). Mivel prananadizik, így ő így készült fel szülni velem. Ő tudja, mit tanult ki :) részemről titokhalmaz, mindenesetre nekem rengeteget segített akármit is tett. Nem féltem és már ez is nagy szó volt az első szülésemhez képest, ahol töprengtem a megszökésen is :) Igen, december 10-én fél 5 magasságában felébredtem, hogy ajaj, nekem wc-re kell mennem. Hasmenés. Jajj, mit ehettem előző este, csak nem tán gyomorrontás így a végére?

Aztán lefeküdtem vissza aludni, a vége ugye már mindig az éjjel sokszor ébredős, fáradtan kelős, nappal be-bebambulós terhesség volt nálam. Megint ébredek...ajh, ez tuti gyomorrontás, a fene vigye el...és akkor egy mondat ugrott be abból a hülye kis könyvből a szülésfelkészítősből: a szülés ritkán hasmenéssel indulhat. Dejóvaze. Szülni fogok??? Öt óra van, álmos vagyok, nem görcsölök, csak olyan bélproblémásnak érzem magam, na jó, hol az óra, had nézzem...azzal megint bebóbiskoltam. 20 perc múlva még egy kör...jó, mentem elmostam a pár tányért, meg poharat, írtam a telefonomról a naplómba pár sort, valami már tompán sajgott bennem...20 perc. Még egy wc-látogatás, álmosan nyitotta a tetejét, kluttyogott a víz a végén: mi van? Szülök. Wc, hallod, szülni fogok, vajúdok lassan azt hiszem. Itt még mindenki alszik. Leellenőriztem a szütyőm, betettem még pár cuccot... :) Az idő múlt, sóhajtoztam, vártam mi lesz. Annyira nem fájt, sajgott olyan lelkesen, nem szaporázta még, 20 perc...fáj...20 perc és megint fáj...kedvesem horkolt a szobában, Manfi is békésen szuszogott, kikészítettem a ruháit, megnéztem a mibenhozzukhazaBubit szettet is, leellenőriztem, még betettem egy marék izét, hátha.

Bepakoltam Manfinak a mamához, ő vigyáz rá addig, míg én küszködöm kicsit a nyereményért :). 7 óra lett, kedves ébredt, bekapcsolta a tv-t, mellé feküdtem, belebújtam a hátába mikor jött a fájás. Már annak éreztem. Megnéztem az órát, mert közelebbinek éreztem: 10 perc...hm. Érdekes kezd lenni a dolog. Felöltöztem, zuhanyozni se kedvem, se erőm nem volt, biztos megharapom embert is, ha elküldött volna. Nem tette, csendesen figyelt, nem mászott a nyakamba, nem örömködött és nem szorongatta a kezem. És ez nekem jó volt. Kedves volt és figyelmes. 8 után kicsivel írtam még otthonról Ancinak sms-t (akit már pár héttel előtte is félve hívtam, mert mindig frászt kapott, és belekiáltotta a telefonba, hogy: SZÜLÜNK??!! pedig csak nem is tudom, beszélnünk kellett más okból), hogy jöjjön, mi is indulunk, kb. fél 10-re ott leszünk a kórház előtt. Nem tudom hívott-e utána, vagy nem, most ez így visszamenőleg már elmosódik.

Fájdogáltam. Kocsiban előre ültem, ha megindul a magzatvíz, majd az ülésfűtéssel elpárologtatom :D türcsit tettem magam alá, kedvesnek tán akkor esett le, hogy igen, itt valóban indult valami, mert olyan szemeket meresztett rám, hogy röhögcsélni kezdtem. Mamánál kitettük a lurkót, én már nem szálltam ki, keményedtem és mosolyogva próbáltam integetni anyámnak, hogy: igen, megyek, vigyázz a nagyobbra, majd jövök, izé, jövünk...pusza. 5 perceseim voltak, 9 óra felé járt az idő. Araszoltunk a kórház felé.

A Nagyvárad térnél felnéztem, mindenhol mentek a kocsik, csak a mi sávunk állt, emberem a nagy ügyintézésben a dugóba állt be, miközben én úgy éreztem már kéne talán az orvos...két elhomályosodás között rámorrantam, hogy talán bele kéne húzni, így elég gyorsra vette a tempót, 3 percen belül már a Ferenckörutat láttam elsuhanni oldalt :)

Kiszálltam (ja, kiküzdöttem magam inkább), Anci is abban a pillanatban érkezett (azt hiszem :D) kedvessel bemutatkoztak egymásnak, megkapta a csomagjaim :D és mentünk befele. Óriási tömeg, Anci átverekedte magát, én a lábát néztem, valami konfliktusa volt egy biztonságos őrrel, aki a H1N1 miatt nem engedett be senkit, de Anc tájékoztatta: hogy SZÜLNI MEGY! és azonnal utat kaptunk :) engem meg a cuccokat beengedtek a vizsgálóba, ő kint maradt kicsit.

Levetkőzhettem egy helyen, és egy függönnyel elválasztott térbe kerültem, mellettem járkáltak ki meg be, de nem érdekelt. Mint az sem, hogy premier plánba feltették a lábaim, és aki csak elhúzta a függönyt, az remekül láthatott...mindent. :P

Egy kismama velem szemben egy másik függöny túloldalán vérnyomásmérésen vett részt, elnézést kértem tőle, miután a nővér elhúzta a függönyét és kénytelen volt engem nézni...szerintem Bubi is látta őt...végre kaptam egy lepedőfélét magam elé és kulturáltabban tudtunk beszélgetni. :)) Aztán vizsgálgattak, nyomkodtak, meg ki emlékszik már rá...beöntést nem kértem, mondtam, hogy nincs mit :D elhitték szerencsére, nem akartak mindenáron ilyesmivel zaklatni.

Végre szülőszobára totyoghattam, egy kis fiatal dokinőkezdemény zaklatott kérdésekkel, mondtam, hogy felajánlom a szerveim, a gyereket tartsák életben és kész. :D Röhögött, még jól voltam. Megkaptam az ágyat, a szobát, Anc is előkerült, egy sokkos állapotban lévő kispapa viszont lenyúlta a táskám, de végül az is meglett. :D Kaptam egy gyakorlatos szülésznőt is, megkérdezték maradhat vagy küldjenek mást? Mondtam, hogy engem nem zavar, köszönöm jó lesz, megtartom. A hangja különben is olyan kellemes volt, mintha liftben lennék, később is, csak azt hallottam, mást nem. Még pár papír és kérdés és mittomén és végre beszélgethettünk Ancikával...izé szülhettem. Kaptam branült a kézfejembe, a cső tekergett :P utáltam.

Ritkult a beszélgetés, sűrűsödtek a fájások, dokim megjött, vizsgált, beszélgetett a másik dokicsajszival, aki felvett. Én közben jól elvoltam, Anci is tette a dolgát az egyik percben. Beszélgetni nem tudtunk már, rám tették a fájásmérőt, fel is álltam és emlékszem kuncogtam, hogy a 100-as fájást már nem is érzem, de bezzeg a magasabbak...tágulgattam, éreztem. Utáltam, az fáj tényleg, olyan mindent betöltő fájdalom, pincétől a padlásig, persze az eredményért megéri, csak ezt a részt eltekertem volna már első alkalommal is. Lefeküdtem, jött a doki burkot repeszteni, már kicsit előrébb volt, így elérte könnyen...meconiumos magzatvíz.

Mindenki futkosni kezdett, homlokok szaladtak ráncba...nem aggódtam, tudtam nincs baj, nem is értettem, de nem volt időm ezt közölni senkivel, mert szaporodtak a fájások. A doki mondta, hogy ebből 4 körül lesz baba. Mire mindenki eltűnt a szobából, mondtam Ancinak, hogy hívjon valakit, mert nekem most már tolnom kell! Oldalra feküdtem, hogy ne érje akkora nyomáskényszer a lenti terepem, de éreztem pár alkalom és nem tudom visszafogni...Anci vissza, rohanó szülésznő a nyomában, hú tényleg szül, itt a haja már. Dokiért ki, tartottam, szuszogtam...mindenki ott, taktikai megbeszélés, ki szívja le a nyákot, ki törli, ők vágták el a zsinórt is, idő nem volt, a meconium nem játék. Neonatológia értesítve...

Nyomhat.

Nyomtam.

Ancika tartotta a fejem, hangok voltak, de nem kiabáltam, sírtunk is azt hiszem, minden olyan jó volt mégis...

Megszületett 12.48 körül Bubi, kedvesem hívott 12.45-kor :) Anci kinyomta vagy felvette, nem is tudom már, de jó időzítés volt :D Anci fotózta Bubit, az felsírt végre, erős hangja volt, rettenet oroszlánüvöltés. Egy pillanatra megkaptam, nem foghattam, csak láthattam. Elvitték. Ancika ment utána, fotózta meg őrizte, meg nem tudom, de örültem, hogy vele van :) Antibiotikum a branülömbe a meconium miatt, íze elöntötte a számat, mintha oda nyomta volna az asszisztens egyből. Ancika jött, elbúcsúzott, elment haza, fél méterrel a föld felett :D

Gátat védett a szülésznő, csak a nagy karmaival felszántott a fiatalember, ezért kicsit varrni kellett. Lidokain, jeleztem, hogy érzékeny vagyok rá, de sebaj, megkaptam, utána fél délutánt végigremegtem tőle :P kaptam tejbepapit meg teát, meg nem is tudom, és vártam a gyerekem...vártam sokat.

Végre hallottam az üvöltést a folyosóról. Döbbenetes volt, tudtam, hogy Ő az ÉNFIAM. A karomba adta a szülésznő, lecsempészte egy pillanatra, és vitte is tovább a csecsemőre. Amint megfogtam, elhallgatott, tágra nyílt szemekkel nézett rám, elbőgtem magam, olyan édes volt. Tátogott, mellre tettem. Semmi nyalogatás, mint anno Manfi szórakozott a cicivel, azonnal életerős vákuum, azt hittem ottmaradok, úgy fájt :D már nem is csak az örömtől sírtam. :D Kicsit elpilledt, vissza kellett adnom, vitte már messzire a szülésznő, megint üvölteni kezdett mint a sakál :) olyan jól esett, hogy nálam érzi jól magát, annyira jó érzés volt...anyának lenni másodjára is.

Hála és köszönet itt is Ancikának!