A kilencedik unoka

Bár eddig szó sem esett róla, most mégis felvetődött, talán lesz még egy új kis jövevény a családban.

Nem panaszkodom, sőt, büszke vagyok, hogy nyolc unoka életében résztvehettem, csoda volt. Látni őket kicsinek és nagynak, örülni a sikereiknek, és sírni velük, ha valami nem úgy sikerült.

Minden fuvola, versmondó verseny, tornaverseny és mesemondó vetélkedő olyan ajándék a nagyszülők számára, ami semmi arannyal meg nem vásárolható.

Imádom őket tehetségesen vagy csak úgy, amiben jók, sőt lehetnek rosszak is, akkor is imádom őket.

És imádom őt, aki meg sem érkezett, egy új élet, egy újabb remény. Már hallom pici szíve dobbanását, ami elsőként jelzi: itt van közöttünk. Már mormolom az imát az egészségéért.

Na és persze édesanyjáért, a lányomért, éppúgy aggódom. De tudom, minden úgy történik, ahogy történnie kell. Egyszer már megérintette a halál szele, de mégis itt van velünk, és két kislányával várja a kistesót.

Valószínű én már nem érem meg, mire Ő megérkezik. De ott is imádkozom értük. ÉN hiszem, hogy a halál nem a végső állomás. SOKSZOR VISSZATÉRÜNK MÉG IDE, hogy tanuljunk hibáinkból.

Isten próbára tesz minket, mindaddig, amíg a lehető legjobbak nem leszünk.

Nem ölünk ártatlan gyermekeket és védtelen öregeket, nem taposunk át mindenkin csak az anyagiak miatt. Mikor végre elhisszük, van eredendő emberi jóság, és nem csak bűnre születtünk.

Ezt kívánom én a kilencedik unokámnak, növelje a jó emberek táborát a Földön, mert még nagyon ráfér.