Adni nehéz

Még ifjú keresztény voltam, pár hónapja jártam gyülekezetbe, amikor ez az igevers rám talált. Teljesen megérintett, nagyon tetszett, bár nem igazán értettem, mit jelent. Akkor már apu nagyon beteg volt, az egri kórházban nem is tudták ellátni, a debreceni klinikán feküdt. Anyu minden nap bejárt hozzá Egerből: rengeteg időbe, energiába és pénzbe került mindez. Egyik alkalommal erről beszélgettünk a pásztorommal, és ő ezt mondta: Hát, nekem vannak barátaim Debrecenben, ha gondolod, beszélek velük, és anyukád nyugodtan alhat náluk… – Abban a percben úgy éreztem, ez a legnagyobb butaság, amit valaha hallottam. Hiszen hogy lehetséges, hogy egy ember, akit még sose láttam, egy ismerősöm ismerősének az ismerőse, gondolkodás nélkül befogadjon az otthonába, ennem adjon, megengedje, hogy megfürödjem a kádjában, belefeküdjek az ágyneműjébe…

Az utóbbi időben lépten-nyomon azt veszem észre, hogy mindenki adakozik… Emberek megosztják otthonaikat idegenekkel, családjukba fogadnak idegeneket, többzsáknyi ruhát, élelmiszert adnak ajándékba idegeneknek… Az ember mintha késztetést érezne arra, hogy adjon.

De adni nehéz… Nehéz, mert nekem sincs elég… De hát mi az elég és az elég közt a különbség? Bizonyos szempontból sosincs elég, mert az elég majdhogynem egyenlő fogalom a végtelennel.

Adni nehéz, mert adni nem divat. Amikor a sarkon ülő rongyos, koszos bácsi dobozába beledobod a kis apród, a többi járókelő elhúzódik mellőled, mert egy kicsit te is olyan leszel, mint ő. Közösséget vállalsz vele, elismered, hogy létezik és persze mindenkiben ott motoszkál a kétség, hogy nem is biztos, hogy kenyérre költi.

Adni nehéz, mert a legtöbbször azt adjuk, ami nekünk nem kell. Nem lyukas fél pár zokniról beszélek, hanem olyan dolgokról, amiket már nem hordok, mert vagy nem tetszik, vagy kicsi rám, vagy olyat, amit én se szeretek. Mintha a másikra rásóznánk a mi megunt, nemszeretett kacatjainkat, hogy ne nálunk lomoljon…

Adni nehéz, halkan kérdezgetve, hogy nem sértelek-e meg vele, mert én rád gondoltam a sok gyerek miatt…

Adni nehéz, mert szégyellem magam én is, majdnem annyira, mint ő, mert olyan, mintha a maradékodat, a moslékodat akarnád a másikkal megetetni és még várnád is, hogy örökké hálás legyen.

Adni nehéz, mert mi van, ha nem örül a másik? Mi van, ha azt gondolja, hogy én azt gondolom, hogy neki szükségei vannak. Ez sokszor szégyellni való dolog és nem mindenkitől szeretjük hallani, hogy így van. „Inkább ne adjon senki semmit, csak ne derüljön ki, hogy szegény vagyok…”

Adni nehéz… Lopva dobjuk az apró kockára összehajtogatott pénzünket a gyülekezeti dobozba, mintha ott se lennénk, és közben látjuk, hogy a többiek direkt elfordulnak, hogy ne legyen neked rossz, hogy ők ezt látják.

Adni nehéz, mert, ahogy repdes az örömtől és könny szökik a szemébe, amikor odaadod, az nem semmi! És van, akinek ez áldozat, van, akinek nem, de sokan inkább a kukába dobnák, minthogy gazdát keressenek neki, aki ennyinek is tud örülni szívből.

Adni nehéz, de fantasztikus érzés, különösen, amikor olyat adunk, ami a miénk is lehetne… Ugyan, egyszer majd jó lesz valakire ez a cipő… Egyszer majdcsak elfogy a 40 csomag gríz és puding a spájzból…

Adni nehéz, de a legnagyobb kiváltság, a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk Istentől.

Adni nehéz, mert olyankor egy darabot odaadsz a szívedből is…