Új generációs egészségügyi dolgozók kontra veteránok

Emlékszem, hogy amikor gyerek voltam, mekkora tisztelet övezte az orvosokat, de még az asszisztenseket is. Ha az orvos megérkezett, a váróban mindenki köszöntötte, a felnőttek fel is álltak. Nem csak a házi gyermekorvosi rendelőben volt ez jellemző, hanem a rendelőintézet szakrendelésein is.

Az asszisztensnők és az ápolónők meg voltak becsülve, és méltóságteljesen bántak a betegekkel. A tíz... húsz évvel ezelőtt - is már - egészségügyben dolgozóknak volt tartása. Személyük, viselkedésük és kiállásuk tiszteletet parancsoló volt.

Azonban ahogy senki, úgy ők sem menekülhettek el az öregedés elől.

Ma, felnőtt fejjel kirívó különbségeket látok az orvosok, asszisztensek és ápolók hozzáállásán. Az utóbbi időben nagyon sokat vagyok kórházban, épp eleget ahhoz, hogy lássak és tapasztaljak még akkor is, ha nem feltétlenül szeretnék látni, hallani vagy tapasztalni.

Az idős, olykor hetven, nyolcvan év körüli orvosok és ápolónők döntő többsége lelkiismereti okokból dolgozik még mindig. Ők azok, akiktől az új és a jövő generáció orvosainak és ápolóinak tanulniuk kellene, ugyanis több évtizednyi tapasztalattal a hátuk mögött nem csak az alapvető tisztelet járna ki nekik, de az a fajta szakmai megbecsülés, és a fiatalok által mutatott alázat is, amit méltánytalanul nem kapnak meg.

Legalább két tucat rezidens orvost volt szerencsém személyesen megismerni. Tisztelet a csekélyke kivételnek, de a többségük nem azért választja az orvosi pályát, mert elhivatott a gyógyítás felé, hanem mert jól akar élni, sokat akar keresni. Lediplomáznak, általános orvosként elhelyezkednek rezidens orvosnak egy kórházban, ahol elvileg azért vannak, hogy szakosodjanak, hogy tanuljanak. Már ekkor legalább háromszorosa a fizetésük az átlag magyar emberének, de természetesen kevesellik. Ismételten: tisztelet a kivételnek, de ezek a fiatal orvosok nem gyógyítani akarnak, nem érdekli őket a beteg állapota vagy panasza. Nincs meg bennük az igazi elhivatottság, az alázat a beteg iránt, vagy a felelősség érzet. Minden egyes ember, aki beteszi a lábát hozzájuk, az az életét helyezi a kezükbe, és hisz abban, hogy a legjobb tudásuk szerinti ellátásban részesítik őt.

Régen a Sürgősségi osztályok éjjel-nappal fogadták a betegeket. Manapság a fiatal orvosok előszeretettel csapnak rá az ügyeletre, hogy plusz pénzt csapjanak a fizetésükhöz. De ha valaki pl. este elcsúszik a zuhanyzóban, és csuklótörés gyanújával bemegy a kórházba, a Triage pultnál közlik vele este tizenegykor, hogy reggel nyolcra jöjjön vissza, mert nincs orvos, aki megnézné.

Na de mi az, hogy nincsen orvos egy Sürgősségin? Azért Sürgősségi, mert ott 0-24órában orvosi ellátás van! Elvileg. Gyakorlatilag az orvos otthon van, alszik, és csak akkor zavarhatják fel álmaiból a Triage pult aznap éjszakára beosztott dolgozói, ha élet-halál között lebegő beteggel érkezik mentő, vagy mentőhelikopter.

Aki kórházban fekszik, legjobban az ápolónőktől függ. A frissen végzett, vagy még gyakornokként dolgozó ápolónők legtöbbször csak azért választják ezt a pályát, mert hiányszakma, és mert el lehet benne helyezkedni, nem azért, mert tényleg elkötelezettek a beteg emberek gondozása terén. Ők azok, akik olykor-olykor feltűnnek a folyosón, hogy ne tűnjön úgy, hogy csak betegek lézengnek az intézményben, de idejük többségét bent töltik a nővérszobában. Telefonon interneteznek, csevegnek, s legtöbbször személyes sértésnek veszik, ha egy hozzátartozó jelezni meri, hogy a beteg infúziója már egy órája lefolyt, vagy tele a kacsa. Tisztelet a kivételnek.

Épp a minap voltam bent egy Sürgősségi vizsgálójában, de nem betegként. A páciens az ágy közepén ült, a doktor úr pedig kiugrott öt percre - valójában abból húsz perc lett -, halaszthatatlan dologra hivatkozva. (Kávé- és cigarettaszag felhőben tért vissza.) Odakint a váróban legalább harminc ember ült.

Ebben a vizsgálóban egy orvosírnok, két asszisztensnő és egy tanuló asszisztens volt. Az orvosírnok a rendszerben nézte a befutó adatokat, a két asszisztensnő az eszközökkel foglalkozott. Megbontottak új csomag gézpólyát, leellenőrizték a készletet, hogy miből kell behozatni a raktárból. Egyszóval tették a dolgukat.

A kis asszisztens jelölt, aki ránézésre 20-22év közötti lehetett, a székben félig lecsúszva ücsörgött világfájdalmas, unott ábrázattal.

Fehér köpenyének egyik zsebéből egyszer csak előkerült egy aprócska dobozka ajakbalzsam. Kényelmes, aprólékos és komótos mozdulatokkal alaposan körbekente a száját. Pár perc elteltével ugyanabból a zsebéből előhalászott egy kis fémtégelyes Nivea kézkrémet. Lecsavarta a tetejét, kényelmes-komótos mozdulatokkal bekente a kezeit. Amikor újabb néhány perc elteltével ismét a zsebe felé nyúlt, már kíváncsian vártam, hogy mi fog belőle előkerülni. Orrspray. Influenzás időszak van, bizonyára megfázott, ezzel nincs is semmi gond. Aztán megint néhány perc eltelt, és újra a zsebébe túrva halászott ki szemcseppentőt. Mindkét szemébe cseppentett egyet-egyet, majd elégedetten hátradöntötte a fejét. Akaratlanul is olyan érzésem támadt, mintha egy wellness szálloda pihenőjébe csöppentem volna, ahol a hölgyike a vendég, mindenki körülötte pedig azért dolgozik, hogy ő jól érezze magát.

Hogy mi a gond mindezzel? Véleményem szerint az, hogy tanulóként igenis ki kellene vennie a munkából részüket nem csak az orvosoknak, vagy az ápolóknak, hanem az asszisztenseknek is! Ne csodálkozzunk, ha kelletlenek, amikor tanuló éveiket passzív megfigyeléssel töltik. Hozzászoknak a darvadozáshoz, és amikor már élesben kell dolgozniuk, akkor pedig nyűggé, teherré válik. Pontosan ez az, ami miatt az idős orvos, ápoló és asszisztens korosztály nem tud, akar vagy mer nyugdíjasként otthon maradni. Manapság kiveszett a hivatástudat, a lelkiismeretes hozzáállás és ez a legnagyobb probléma a magyar egészségügyben.