Ti élnétek olyan családban, ahol hiányoznak az alapvető viselkedési normák? (beszélgetés)

A szüleimmel természetes volt a reggeli és az esti puszi és ez a szokás folytatódott a férjemmel és gyerekünkkel is.

Ahány ház, annyi szokás:)

Éltem addig, amig elő nem jöttek a felszínes viselkedési formák.

Aztán amikor kapcsoltam léptem is...

Szia Felhőimádó!

A helyzetünk kísértetiesen hasonlít ezen a területen. Persze soha semmi nem pont ugyanolyan, de azért részint tapasztalatból mondom neked: az a helyzet, hogy nem tudod pótolni a gyerekkorát. Aki ebben a "ridegtartásban" szocializálódott és nem kapott jelentős mennyiségű egyéb példát kamaszkorig (pl. kollégium, keresztszülőknél sok idő, stb.), az felnőttként is ugyanezt a mintát viszi tovább.

(Kivételek mindig akadnak... de nézd csak meg az időseket: végül mindenki visszakanyarodik a gyerekkorba.)

Te hogyan érzed magad ebben a helyzetben?

Milyen érzéseket, gondolatokat vált ki belőled a számodra alapvető (és ez így igaz, annak KÉNE lennie!) értékek hiánya?

Ha beleszülettem volna, akkor a muszáj nagy úr.

Egyébként meg nem szeretnék ilyen közösségben élni. Emberből vagyok érzelmekkel.

Konkrétan ilyen családban nőttünk fel hárman.

De jártunk iskolába, ragadt ránk némi kultúra... :) rengeteget olvastunk és láttuk, hogy hogyan működnek más rokoni, baráti családok. Na és persze többségében remek pedagógusaink voltak.

Kialakult bennünk az igény a normális, szerető, de legfőképp egymást tisztelő, valamint ezt ki is mutató emberi kapcsolatok iránt.

Természetesen ez a párválasztásunkra is kihatott,talán érettebben választottunk. Nem volt ez akkor annyira tudatos, inkább csak igényesebbek voltunk.

Az egyik öcsémmel időben sikerült kiszakadnunk, 14 évesen másik város, kollégium, majd még messzebb, így nekünk sikerült.

Sajnos az otthon maradt testvérünknek nem sikerült az élete, nem talált senkit, aki tolerálta volna azt a "ridegtartású" életet amiben Ő bennragadt.

Bizony az ilyesmi konfliktusokat szül. Az állatvilágból ugrik be erről az, amikor a kiskutya adaptálódik az emberhez, és az első, amit meg kell tanulnia, hogy az az ember, aki a fogait mutogatja (nevet), a számára nem veszélyes.

A kismacska számára az is fontos, hogy a kutya farkcsóválása a szimpátia jele, és nem a támadásé, viszont a morgás nem dorombolás.

Pedig még olyasmit is meg lehet beszélni a partnerrel, hogy ez vagy az a szóhasználata bennem kellemetlen emléket vagy asszociációt ébreszt, és ezért kérem, hogy más kifejezést használjon.

Kellemesebb lenne az együtt élés, ha közös nyelvi platformot is találnátok.

Nalam az erzelmekrol beszeles csaladtagokkal mindig kimaradt.

Minden csaladban mas a viselkedesi forma.

Párom például egyszerűen képtelen megkérni bárkit bármire. Inkább megcsinálja magától. Vagy utólag dühöng, miért neki kell ezt meg ezt csinálnia.

Ez azért szül konfliktust, mert az én családi "kultúrámban" ha valaki fáradt, vagy csak szimplán kedvetlen, vagy valami nem tetszik neki, azt egyenesen jelzi. "Kérlek, menj el inkább most te a postára!" Stb.

Na ő ilyen szóval mondatot még soha nem kezdett...

Nekem az a volt kolléganő ugrott be, aki teljesen elképedt azon, hogy a férjemmel beszélgetni szoktunk.

Én meg azon lepődtem meg, hogy mások nem szoktak. Én nem szeretnék ilyen partnerrel élni, még akkor sem, ha jómódot biztosít.