Tanulunk-e anyáink hibáiból?

Néha próbáltak békülni, de minden csak egyre rosszabb lett. Mire 4-5 év múlva végleg elváltak, én már belemenekültem egy házasságba, magára, illetve anyám kényére-kedvére hagyva a húgomat. Ezt a mai napig nagyon szégyellem.

Sajnos a poklunk a válásukkal sem szűnt meg. Anyám minden lehetőséget megragadott, hogy újra és újra elmondja az őt ért sérelmeket. Fröcsögött, gyűlölködött és nem ritkán még minket, a lányait is durván bántalmazott verbálisan.

Mi, mint gyerekek semmit nem érzékeltünk abból a pokolból, amit ő, elmondása szerint megélt apánk mellett. Nem voltunk gazdagok, de volt szép lakásunk, autónk, telkünk. Gyakran került a szendvicsbe téliszalámi, az asztalra primőr eper. Apánk szinte sosem volt otthon, dolgozott... Nem bántuk, mert ha otthon volt, akkor próbálta pótolni az apai szigort és oltári hülye elvárásai voltak.

Anyánk dolgozni járt, majd szunyókált délután és estére megfőzte a vacsorát. A házimunka nagyon nagy részét, már igen fiatalon velünk végeztette el, ami akkoriban nem volt ritka más családoknál sem. Csak a mai fiatalok veszik személyes sértésnek, ha néha takarítani vagy mosni kell.

Tehát mi gyerekek, azaz már fiatal kamaszok nem értettük, hogy mitől lett apánk hirtelen a fő gonosz. Anyánk pedig csak mondta-mondta… És nekünk kötelességünk lett volna azt érezni, amit ő érzett és diktált belénk. Nem ment. Apánk eltűnt az életünkből, anyánkkal a viszony átalakult iszonnyá. Hosszú évek és egy jó pszichológus kellett ahhoz, hogy helyre tegyem magamban a kapcsolatunkat.

Nekem is született 2 gyerekem, egyik csodásabb mint a másik. Az én házasságomban is hamar kiderült, hogy a királyfi inkább egy nagy paraszt, de éldegéltünk békésen. Ha ki akartam lépni a kapcsolatból, ami többször is előfordult, leígérte a csillagokat az égről és a gyerekek érdekére hivatkozott…mindig meggyőzött.

Nem volt jó apa, olyannyira nem, hogy a lányunkat folyton csak alázta, aki 16 éves korára odáig jutott, hogy már vagdosta magát. Tudtam, ha nem teszek valamit, nagyon nagy baj lesz. Akkoriban már olvastam Csernus Dr. könyveit és úgy döntöttem, hogy nyitok a lányom felé. Ahhoz, hogy ne érezze magát hibásnak és szerethetetlennek be kellett avatnom az őt körülvevő valós helyzetbe. Úgy éreztem, hogy nem tehetem meg vele azt, mint velünk anyánk, hogy végig hazudja az életét, majd ha jön a baj, akkor a nyakába öntöm a mocskos igazságot. Működött a dolog, a kislányból magabiztos, értelmes, diplomás nő lett és hihetetlenül bizalmas kapcsolat alakult ki közöttünk. Azt gondolom, hogy ez annak köszönhető, hogy megmutattam neki, hogy én is emberből vagyok.

Persze a vég nálunk is beütött, jött egy nő és a férjem kifordult magából. Emlékeztem én, hogy milyen szörnyű volt anyámat hallgatni régen, de minden igyekezetem ellenére csak kimondtam néha dolgokat a gyerekeimnek. Azt hiszem vágytam rá, hogy igazat adjanak nekem és mellém álljanak. De csak azt értem el vele, hogy ellenem fordultak és az apjuk mellé álltak.

Sürgősen össze kellett kapnom magamat, nem akartam másolni anyámat. Szerencsére jó úton haladok.

Mindez csak azért fogalmazódott meg bennem, mert nemrég beszéltem anyámmal. Biztatott, hogy igenis mondjam meg a magamét a férjemnek és ne hagyjam magam…és a gyerekek is tudjanak meg mindent. Éreztem a múlt rothadó szagát és úgy éreztem, hogy én nem fogom a gyerekeimtől elvárni, hogy válasszanak az apjuk és közöttem, mert ha ezt teszem semmivel sem leszek jobb mint anyám volt.