Szakítottunk, össze vagyok törve, meg akarok halni, nem bírom ki, segítsetek!!! (beszélgetés)

"Ha magamat szeretem, másokat is szerethetek.

Ugyanez fordítva is igaz:

Ha magamhoz nem vagyok hű, senkihez sem lehetek az. Ha magamnak nem vagyok barátja, másoknak sem lehetek barátja - mert barátságképtelen vagyok.

Aki magát nem szereti, gyakran a másikhoz menekül - ezt nevezi aztán szerelemnek.

Belemenekülni a másikba azért, mert önmagammal rossz lennem: legtöbbször ez a „szerelem". Másoktól várni a boldogságunkat éppolyan ostobaság, mintha másoktól várnánk, hogy helyettünk nőjenek fel, helyettünk tanuljanak, helyettünk szenvedjenek, örüljenek és éljenek.Így élünk. Általános kórtünet. Figyeld meg: meddig bírod ki önmagadat, egyedül?" /Müller Péter/

Hat nem nagyon ertem en sem a reakciojat, azok utan hogy azt mondta volt hogy szeret.

Habar szerintem hogy -csak szeretlek- nem eleg egy kapcsolathoz, oda tobb kell.

Lehet tatad tiszteletere viselkedett ugy mintha minden jo lenne, lehet utoljara megporbalta...de latta hogy nem megy.

Ha honapok ota mondtad h valalmi nem volt rendbe...akkor az nem most kezdodott el benne.

Szerintem valahogy fogadd el a donteset....sirj engedd ki nyugodtan a fajdalmat...es probalj meg tovabb lepni...nehez lesz...de menni fog...

Vedd ugy hogy semmi sem tortenik ok nelkul, ebbol is valamit tanitott neked az elet, te tudod miket...es hogy lehet hogy ez az ajto becsukodott de kinyilhat barmikor egy masik...es meglehet mindened amire vagytal...egy parkapcsolatban...

Szia Vikike!

Hát látom én vagyok az első hozzászóló.

Én csak annyit írnék, hogy nem szabad erőltetni a dolgot, értem itt, hogy ne hívd, ne keresd, azt nem mondom, hogy ne gondolj rá, mert tudom, hogy az nem menne. Hidd el, az első egy, max. két hónap lesz ilyen pokoli, de muszály túltenned magad rajta, ez a huzavona, erőltetett kapcsolat nem tesz jót.

Idővel jobb lesz, kitartás!

Nagy pussz!

Magam sem értem, hogy mi történt... Segítsetek már megfejteni! Olyan jól alakult már minden. Elmentünk pizzázni egyik este, másnap reggel meg jött értem, elutaztunk a papához, minden olyan tökéletes volt. Úgy éreztem, hogy aznap be akarja pótolni az elmúlt hónapokat, azokat a dolgokat, amiket én hiányoltam a kapcsolatunkból. Minden percben a kedvemben akart járni és olyan boldog voltam, egész nap mosolyogtam. Késő este értünk haza, eléggé kimerülten, felkísért a lakásba, leültünk, láttam rajta, hogy nagyon elfáradt. Felajánlottam neki, hogy aludjon itt. Innentől kezdve nem értem a reakcióját. Először gondolkodott rajta, mosolygott és azt kérdezte á, nem tudom, jó ötlet lenne? Meg minek? Akkor most néha összejárnánk? Mondom dehogy! Én nem úgy értettem! Csak hát egy ilyen szép nap után számomra nem volt kérdés, hogy összebújva aludnánk együtt. Bizonytalannak tűnt, de végül azt mondta, nem, jobb lesz ha hazamegyek. És elindult, én meg megkérdeztem, hogy akkor most mi lesz velünk, nem próbáljuk meg újra? Már megváltoztak a körülmények, újra önmagam leszek, lett albérletem, 2 munkahelyem... Azt mondja nem tudom, és mi van, ha azt mondom 1 hónap múlva, hogy nem, már nem akarom. Pfff, kész vagyok tőle, nem értem. Tudni kell róla, hogy nagyon negatív, pesszimista beállítottságú emberke. Ezért próbáltam volna kicsit én a kezembe venni az irányítást, hogy megkérdezem. Úgy tűnt, mint aki már eldöntötte legbelül, hogy vége van, de még gyönge kimondani nekem, hogy nincs remény. De akkor meg mire volt jó az a tökéletes nap? Én már tényleg nem értek semmit. A barátnőm szerint dühöt kellene éreznem inkább, hogy ugye tud ő ilyen kedves is lenni, mint akkor egész nap, ha akar...az elmúlt hónapokban akkor miért nem volt az? Én persze rávágtam egyből, hogy miattam nem volt ilyen biztosan, mert annyira elvártam volna, mert olyan rohadtul ráértem ezen agyalni.

Magamat okolom mindenért...

Másnap egy közös ismerősünk mondta, hogy találkozott vele és azt mondta neki, hogy ő már nem akarja ezt folytatni, úgyhogy szerinte előzzem meg én és közöljem vele, hogy részemről befejeztem végérvényesen. Könnyebb lesz a lelkemnek is, hogy én mondom ki, meg véget vetek ennek az önmarcangolásnak, a bizonytalankodásomnak. Felhívtam. Megkérdeztem, hogy mit gondol, bizonytalan-e még. Azt mondja nem, már eldöntötte, hogy nem. Mire én, hogy akkor jó, mert én is így látom. Teljesen normálisan beszélgettünk vagy fél órát, nem voltak bántások. Aztán letettük és úgy éreztem, megszakadt a szívem. Vége van mindennek. Vígasztalhatatlan lettem. És vagyok. Aztán eltelt 3 nap úgy, hogy nem beszéltünk. Néha úgy éreztem, hogy kicsit már jobban vagyok, aztán meg újra a szomorúság.

Tegnap volt a szülinapom. Délután felhívott, hogy felköszöntsön. Érdeklődött, hogy hogy vagyok. Mondtam neki, hogy találkoznunk kellene, hogy elhozzon még jópár nálamaradt dolgomat, talán ma vagy holnap. Most azt érzem, hogy képtelen vagyok rá, inkább megvagyok még egy ideig nélkülük. Meg jó bulizást kívánt estére, ha mennék valahová. Mentem. De minek? Borzasztó volt, erőltettem egy ideig, de képtelen voltam jól érezni magam, elbőgtem magam, mikor ismerkedni próbáltak volna velem. Hazajöttem. És most itt vagyok. Próbáltam elterelni a gondolataimat róla, lekötni magam valamivel, de nem megy.

Ajajj.. :S

Meséld el Vikike, mindenki már tűkön ül, és hidd el, neked is könnyebb lesz. :)

Ha minden igaz holnaptól lesz netem, részletesen beszámolok majd, egyébként is érdekelne már nagyon, hogy mi a véleményetek, mert nem tudom, mi történik velünk.

Most mennem kell, de jelentkezem!

Puszi nektek! Jólesik az aggódás...

Huuu ezt nagyon osszesuritetted...:)

Johetsz nalam netezni...:) itt megirhatod a tortenetet..:)

Szia Vikike.

Végre hallunk rólad.... azért ha tudsz írjál történéseket. :)

És nem tudsz részletesebben mesélni?

Látod mennyien aggódtak érted:)

Sziasztok!

Nem tűntem el, csak nincs netem. Ott maradt az is...

Most épp a barátnőmnél vagyok, csak sajna kevés időm van. Pedig van történés bőven, csak boldogság nincs. Még nincs...lehet, nem is lesz. Nem tudom. Semmivel sem vagyok jobban. Közben meg 5 kilót fogytam... Amit akartam, csak nem ilyen áron...

Bárcsak itt lenne...Hiányzik...nagyon

nem meglepő.

:)