Párom egyik szülője halála után nagyon megromlott a kapcsolatunk csak ezzel foglalkozik. Próbálok még türelmes lenni, de meddig? (beszélgetés)

Ha valaki egy családtagja halálát nehezebben tudja feldolgozni, miért nem állsz 100%-ban mellette türelemmel és toleranciával?

Nem vagyunk egyformák, van aki gyorsabban fl tud valamit dolgozni, van aki kevésbé gyorsan.

Szóval még nem váltatok el?

Az a problémám hogy kerek perec nem szegezhetek neki kérdést mert olyan erősnek hiszi magát, hogy kapásból azt mondja menjünk! Persze biztos meg is bánná mert klömben jó kis család a miénk/VOLT/hiányozna neki az a családi élet ami köréfonódott. Nem bandázós ,inkább olyan barkácsolós tipusú pasi. De azzal kezdtem az első irásomat hogy azt mondta "neki nincs több energiája,ránk keressünk olyat, akinek van." Egyértelmű,hogy ő indítványozta a szakítást magyarul.

Majdnem ugyanígy jártam. Nagyon közel álltunk a váláshoz, sajnos. Amikor apósom meghalt, a férjem mint idősebbik fiú, teljesen át akarta venni az segítést és törődést az apja helyett anyósomnál. Ez addig ment, amíg már munkából is oda ment.Hétvégeken rendszeresen odarendelte anyósom valami miatt, végül a családban már mindent én csináltam és feltettem neki a kérdést, hogy akkor most válasszon. Vagy odaköltözik végleg vagy a családját választja, mert így nem mehet tovább.

Akkor meg anyósom lett mártír. Szóval nagyon nehéz volt. Amikor anyósom is meghalt, akkor meg inni kezdett, egyre többet.A sógorom is cukorbeteg lett, a mája pedig nem bírta az ivást és fiatalon meghalt. Mindig őt hozom fel negatív példának, de hiába.Sajnos nem képes leszokni. Azt mondja a lelki problémái miatt. Meg azzal jön, hogy ő tudja hol a határ és nem viszi túlzásba. De már gyógyszereket szed és nem szabadna egyáltalán innia. Sajnos mindig megtalálja azokat, akikkel "véletlenül találkozik" és meghívják egymást...A kapcsolatunk azóta is a válás-nem válás mezsgyéjén topog.

Ez elég rossz lehetett.Már túl van a dolgon a férjed, vagy még mindig így él?

Sajnálom, ami történt.

Kérlek - bár nem ismerem anyósodat - légy óvatos, és .. khm ... emberséges. (nem mintha kinézném belőled az ellenkezőjét, de valljuk be, az emberek ilyenkor hajlamosak a saját érdekükben mindent megtenni. - de ez az, amivel Te most csak rontanál a dolgon)

Abban a pillanatban, ahogy anyósod úgy érezné, hogy támadod, hogy el akarod venni tőle a fiát, és nem "osztozni" szeretnél, abban a pillanatban ellened fordítja úgy a párodat, hogy köpni-nyelni nem lesz időd.

Tehát ... pozitívan, segítő szándékkal. és magadban is tedd helyre, hogy igenis segíteni akarsz. mert akarj segíteni. máshogy nem fog menni ... :(

Ha te nem beszélted ki az érzéseidet amikor apud elment, azt jelenti, hogy más típusba tartoztok. De azért az nem jelenti azt, hogy neki is ugyanúgy kell ezt megélnie... Szerintem a 2,5 hó az nem nagy idő az egyik fiú osztálytársam azt mondta mikor megtudta a rossz hírt, hogy 10 alatt lassan hozzá lehet szokni,....

És hát a házasság arról szól, hogy egymás mellett állunk akármi történjék is. persze a mai világban ez sok mindenkinek nem jelent semmit sem. Lehet, hogy azért megy olyan sokat haza, mert ott közelebb érzi magát apjához, és úgy érzi (de lehet, hogy ezt ki is mondta neki az apja még életében), hogy az apja elvárná tőle ezt. Kell pár hónap szerintem mire ő is és az anyja is megtalálja az új helyét a családban és a társadalomben, és ebben neked és a gyerekeknek is nagy szerepük van. Kívánok hozzá erőt, igen, menj vele ki a temetőbe, fontos hogy érezze, hogy mellette állsz, és menj vele többször a mamához is, ha már otthon nem tudsz vele beszélgetni, kísérd el, és beszéljétek meg, miközben ott tesztek-vesztek. Lehet, hogy vannak adósságai a szülei felé, amiket most akar törleszteni (nem pénzre gondolok, hanem olyasmire, amit eddig nem tett meg, de megtehetett volna)

ez természetes, hiszen elvesztette az apját!

most sem "anyás", csak jobban kötődik ahhoz, aki 'megmaradt' neki ....

Szerintem a kert pont egy olyan dolog kéne hogy legyen, ami erőt ad neki, hogy folytassa az életét...

Nagypapám holnap lesz fél éve, hogy távozott.

"Öreganyám" azóta egyedül van, mint a kisujjam, hiába van mellette Apám is és az Öcsém is.

Tudom, hogy rám lenne szüksége ... ezt meg is beszéltük, hisz bármennyire is Apám a fia, én vagyok az, aki a legközelebb áll hozzá - és a Papához.

De azt is megbeszéltük, hogy ha ott lennék, lehet, hogy csak veszekednénk ... úgyhogy beletörődtem, hogy csak telefonon segíthetek.

Decemberben fel akart kerekedni, hogy 300 km-t utazzon hozzám, és őszintén meg volt lepve, hogy Apu nem engedte el. Ő a másik véglet.

Ő szabadulni akart a pátyolgatásból - pedig szüksége van rá. Még mindig. És lesz is, élete végéig. De Ő tudja, hogy ennek hol van a természetes határa.

Anyósodban is, de mindenek előtt a Párodban is tudatosítani kéne, hogy meddig tartozik felelősséggel az Anyja iránt. Mert lehet, hogy Ő nevelte fel, de miután családja lett, neki is van kötelezettsége - és nem csak a szülei, hanem a gyerekei - és a felesége - felé is. Ez a kettő nem mehet egymás rovására - és ha erre rávilágítasz, talán még Anyósod is megérti a helyzetet végre.