"Örülök annak, hogy megtartottam a gyermekemet" (beszélgetés)

nem,mindenki anyatipus!

én,kislánykoromban 4gyereket képzeltem.

37évessen,lett ez az egy kiscsibém!

nagyon,jó anyának lenni,vele lenni és amikor oda

bujik, mondja szeretlek...

boldog vagyok!Pedig szo szerint semmink nem volt de megis jol dontottem!

O az eletem!

Szia és sziasztok!

Én is hasonló gondolatokat tudnék írni, így hát hogy ne szaporítsam a sorokat, csak a pluszt írom.

Nekem sem volt még abortuszom, de kétszer úgy hozta a sors, hogy kilátásba kerülhetett volna.

Először a második terhességemnél, genetikai rendellenesség gyanúja miatt. Nehéz hetek voltak, és szerencsére a döntés súlyával nem kellett megküzdenünk, gyönyörű, egészséges és írtó aktív kisfiúnk lett. De ha nagy bajjal kellett volna számolnunk akkor, gyilkosság ide vagy oda.... akkor legalábbis így éreztük. Azóta ha eszembe jut, borzongok. Ez a gyönyörű gyermek akinek így csilloga szeme és csodálatos a mosolya... nem született volna meg??? Már most könnybelábadt a szemem, ahogy leírom.

A második "eshetőség" rá fél évre történt. Szülés után spirált tetettem fel, és hát egyszer csak kimaradt a vérzés, 2 hét után jött a jól ismert "hányingeres-lovatennékolyanéhesvagyok" érzés. Rohantam is tesztért, amin a második vonal vékony volt, de volt. Átsírt éjszaka következett, nem akartunk 3. babát, így meg hogy spirál mellett, még ha akartunk volna sem. Azt fájt a legjobban, hogy eddig büszke voltam, hogy az abortusz kimaradt az életemből, erre két szülés után védekezés miatt esetleg majd mégsem..:( Aztán a következő két teszt negatív lett, majd még rá két hétre "rendes" időben megjött.

Remélem ez volt az utolsó ilyen eset, hogy gyötrődni kelljen a gondolattal.

Szerintetek mi lehet a rosszabb, úgy elvetetni egy babát, hogy még nem szült valaki, vagy úgy, ha már gyermekei vannak?

Sziasztok! Többféle gondolatot, emléket is felvet bennem ez a kérdés. Hálisten nekem még nem volt abortusom, nem is szeretnék és remélem soha nem is kell úgy döntsek, hogy megtörténjen. Viszont sok nőt láttam, akivel megtörtént. Az élet olyan furcsa! Mindig azokhoz jött volna a baba (jó, persze, elsősorban védekezniük kellett volna!), akiknek már amúgy is volt egy pár és nem kellett több... igazságtalan az élet, sokaknak meg nem lehet gyermeke, akik igazán vágynak rá!

Veszélyeztetett terhes lévén, 3 éve az utolsó egy hónapot a szülészeten töltöttem. Sorstársakkal egy kórterembe kerültünk az abortusra váró nőkkel. A rutinból érkezők mellett láttam olyanokat is, akiken látszódott, hogy legszívesebben megtartották volna... valahogy megéreztük, hogy ők kényszerítve vannak rá, hogy elvetessék. Pedig az arcukra volt írva, hogy szívük szerint megtaranák!

Tágabb családi környezetemben pedig van olyan fiatal, azt kell mondjam, hogy butuska, aki 18 éves korára ugyan megkezdte a nemi életet, de védekezni? Teherbe is esett, de elvetették. Másodjára úgy döntött, hogy megtartja. A baba szempontjából talán jó (olyan a családi helyzete, hogy még nincsenek felkészülve egy babára) - mégis, nem osztott/nem szorzott volna, ha már az elsőt is megtartja. Így már sosem fogja megtudni, hogy milyen volt az a pici... ez a legtragikusabb az egészben szerintem!

Persze, némely esetekben sajna valóban megfontolandó az abortus kérdése: pl. ha az a gyermek már olyan betegséggel születne... vagy ha az a gyermek úgy foganna, hogy a nőt megerőszakolták...

A nagyobbik fiam teervezett baba volt. Igaz, az előző terhességem megszakadása után kicsit hamarabb érkezett. A kisebbik fiam "spirál" mellett fogant, tehát nem terveztük. Mégis megtartottuk - eszembe sem jutott más lehetőség. Rengeteg örömet szerez nekünk immár 10 éve. A kicsi születésekor 40 éves voltam!

Büszke vagyok, hogy 2 ilyen remek emberke édesanyja vagyok!

Sziasztok!

Nagyon jó ez a fórum,örülök neki.Erőt merítek a sok harcos anyukától.

Az én kis történetem sem egyszerű.

26 éves voltam,amikor összejöttem egy olyan pasival,aki válófélben volt (és mint utólag kiderült,csak a feleség feletti győzedelmeskedés miatt) nevelte 2 fiát.A nagyobbik kisfiú down kóros volt.

Milyen a szerelem,elvállaltam,hogy nevelem a fiait,anya és társ leszek.Ez ment 4 évig.

Lezajlott a válóper,a fiúkat mégis az anyjuknak ítélte a bíróság.

2005-ben,találtak egy anyajegyet,ami rosszindulatú volt,levették elküldték szövettanra.3 hétig várni kellett az eredményt,hogy milyen stádiumban volt,lesznek e áttétek.Akkor nem jött meg a menszeszem.Nem tudtam rákos vagyok vagy terhes.

Hál' Istennek terhes voltam.(a szövettani eredményem jó lett)

Nagyon örűltem neki,de a párom nem igazán.Azt akarta,hogy vetessem el.

Nem értettem,hogy ha más két gyerekét nevelem,miért kellene az enyémet elvetessem.30 éves voltam.

Úgy döntöttem,ha már választanom kell,akkor inkább a gyermekemet választom.(egyértelmű)

Megszületett a kislányom,aki álombaillő,és azt gondoltam,majd az idő megoldja a párommal is a problémákat.

Nem így történt.6 hónapos volt Lili amikor elköltöztem vele.Kiderűlt az apjának egy 29 éves tanárnő lett a barátnője.

Ez van.

Lili már 14 hónapos.Az apja már meg sem nézi,januárban látta utoljára,nem is telefonál.Lesz még ez fordítva is!

Nem bántam meg!!!!Sőt!Életem legjobb döntése volt.

Boldogok vagyunk,élvezzük a nyugalmat és csak egymással törődünk.

Nem egyszerű helyzetek, amiket leírtatok, annyi szent!:) Én is hiszek abban, hogy a sors nem véletlenül rendezi úgy egy nő életét, hogy "besikerüljön" a baba, biztos vagyok benne, hogy szinte minden helyzetben az a jó döntés, ha megtartjuk. Őszintén bevallom, nekem is megfordult a fejemben az abortusz, mivel váratlanul lettem terhes, de komolyabban nem gondolkodtam rajta. Az én kisfiam egyébként, fogamzásgátló mellett fogant, szóval itt még azt sem lehet mondani hogy felelőtlen lettem volna...Mégis, éreztem, tudtam, hogy nem véletlenül alakult így, és ha úgy döntött, megtisztel minket ez a pici azzal, hogy a mi gyermekünk legyen, boldogan fogadjuk!:) Szinte égi segítség volt nekünk! Anyukám abban az időben kezdett elég rendesen inni, bele volt betegedve az apja halálába, és nagyon megromlott a mi viszonyunk is. Én pedig kezdtem igencsak ramaty lelkiállapotba kerülni miatta. Nekem már csak ő maradt az egykor nagy családunkból, és borzasztóan rettegtem hogy elveszíthetem:((( Aztán miután kiderült, hogy babát várok, kimászott a gödörből, és már teljesen olyan mint régen:) Semmi pia, semmi lelki nyavalya:) Imádja az unokáját, értelmet adott az életének! Ha nem így alakulnak a dolgok, biztos vagyok benne, hogy már nem lenne köztünk. Nekem is előnyömre vált a változás, azelőtt ritka lusta, egoista ember voltam. Nem segítettem semmit otthon, nem voltam hajlandó még a szemetet sem levinni, és más nem érdekelt, csak hogy nekem jó legyen. Ehhez képest, most háztartást vezetek, és egész nap a gyerekemel foglalkozom:) Teljesen megváltoztam:)

Nem mondom hogy könnyű volt, de megcsináltuk, és minden rendben van. Velünk is a férjemmel, pedig rövid ideje jártunk csak, mikor a kicsi bejelentkezett. Úgyhogy én is csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy vállalja az ember a tettei következményeit, mert az a pici baba százszor több boldogságot fog adni mint hinné!:)

Visszaolvasgattam a hozzászólásokat, és szeretnék gratulálni a helyes döntéseteknek!!!

Biztos hogy sokatoknak nagyon nehéz lehetett, de mégis belevágtatok!!!

Le a kalappal!!! :)

Nem volt sose se abortuszom, se vetélésem, hát ezekről nem tudok nyilakozni. A legkisebb fiam "kétesélyesnek" indult, de győzött a JOBBIK, vagyis a szívem (de az eszem is ezt diktálta, csak csendesebben). Aztán, kiderültek dolgok, amiket a gyerekem "bevállalása" okozott, DE SOHA EGYETLEN PILLANATBAN SEM BÁNTAM MEG, hogy a gyermekekmet megszültem!!! Nem tudom, nélküle milyen lenne az életem, vele NAGYON JÓ, IMÁDOM, IMÁDJA AZ EGÉSZ CSALÁD, ÉRTELMES, OKOS, GYÖNYÖRŰ GYEREK (na, jó, elfogult vagyok vele szemben :))!

Az igaz, minden reggel egyidőben bocsánatot kértem tőle, hogy erre a világra megszültem, de ennél többet nem adhattam neki...

Jó egy ilyen topikot olvasni az Elítélendő-e az a fiatal nő vagy asszony aki abortuszra megy című topik után!

Írtam oda is, majdnem megtéptek!

Nekem az első terhességem fejlődési rendellenesség miatt vetéléssel végződött, nagyon ki voltam borulva és a párom is. Aztán rá 2-3 hétre, újra terhes maradtam. A doki leszidott rendesen és igaza volt, elmondta a lehetőségeket..

én döntöttem: ha már van megfogant, mégha ilyen hamar is a vetélés után, akkor a saját felelősségemre megtartom, eszembe sem jutott 1 pillanatra sem, hogy elvetessem! Nagyon vártuk a babát, de sajnos az apukája sosem ismerhette meg, 6 héttel a szülés előtt munkahelyi balesetben meghalt.Akkor már mégjobban örültem annak, hogy megtartottam! Csak ő maradt nekem! Sikerült kihordanom, csak 1 héttel jött korábban, a körülményekhez képest, jól viseltem a terhességet.

2003.Június 16.-án megszületett a kisfiam, makk egészséges gyönyörű fiúcska lett! Ha ránézek a kisfiamra, mindig eszembe jut,mekkora hibát követtem volna el, ha akkor az abortusz mellett döntök! Nálam, csak akkor jöhetne szóba az abortusz, ha a babának olyan súlyos fejlődési rendellenesége van, és az ultrahangon(4D) saját szememmel látom a bajt. Csak az orvosi véleményre nem lehet adni, ők is tévedhetnek! Nekem az életem legjobb döntése volt, hogy megtartottam a kisfiamat!!! Értelmet adott az életemnek!

Nagyon sokszor eszembe jut, az a kisbaba aki valamiért nem születhetett meg, milyen lenne, hogy nézne ki most? Mi lenne a neve?meg ilyesmik..

Aki elveteti a babát, élete végéig bánni fogja, és ilyeneken fog gondolkodni mindig! Ez visszafordíthatatlan!!!! Én sosem tudnám megölni a testemben fejlődő kisbabámat, ő az enyém, joga van az élethez!! Én megadtam neki az esélyt, pedig,a nőgyógyász azt mondta, lehet, hogy ez is vetéléssel fog végződni! Ma már majdnem 4 éves, és az orvos nem jósolt neki többet néhány hétnél! Ja, azt elfelejtettem, egy magzatvédő vitamin is segített abban, hogy megmaradjon, és egészséges legyen!