Nagyszülőt keresünk (beszélgetős fórum)

Szia!

Azért tudunk hatni, de lényeg, hogy valamilyen szinten el kell engedni, és csak a jószerencsében reménykedhetünk, hogy nem téved túlságosan nem kívánatos helyre. Tiltani nem lehet, de azért lehet vele beszélgetni, hogy mi mivel jár. Abban reménykedhetünk, hogy megérti miért papolunk neki, de folyamatosan kell!

Persze ha ezt erőszakosan műveljük, akkor bezárkózik, és nem mond semmit. Na itt kell meglátni azt, hogy mit kérdezhetünk, és hogy tudjuk belőlük kihúzni, hogy ténylegesen mi zajlik körülötte.

Próbálom ezt művelni, kisebb nagyobb sikerrel!:-)

Kicsit szokatlan az igényed, ennyi az egész.

Egy vadidegen sosem lesz igazából a családod. Én a helyedben elfogadnám a helyzetet, és inkább barátokat, esetleg baráti családot, társaságot keresnék. De ha te úgy érzed, neked ez a megoldás lenne a jó, akkor próbálkozz, hátha sikerül.

Azért az borzasztó, hogy mindjárt a rosszindulatból fakad minden gondolat.

Annyira nehezen hihető el, hogy hozzátartozó/család nélkül még egy felnőttnek sem jó?

Érdekes felvetés. Azt gondolom, hogy ilyen gondolat fel sem merülhet.

Az igazi nagyit sem kukázzuk le, mert felnőttünk.

Kamaszodó lányra már a vér szerinti nagyi sem tud hatni, nemhogy egy fogadott. Inkább tanítsd meg, hogyan, miként kell (majd!!) szedni a fejfájás elleni tablettát!

"De nagyi! Ez egy fogamzás gátló! Látod kis unokám, ha ezt beveszed, nem fog a fejem se fájni!" :))

A kislányod nemsokára, pár év múlva már nem igényli a nagyszülőt, kamaszodni kezd, más dolgok kötik le.

Mit tervezel akkorra a "feleslegessé vált" öreggel? Mehet isten hírével?

Kár, hogy ez benne van:

"Persze néha jó lenne ha a nagyszülő vigyázna rá és nem én." Mert így tényleg ingyen bébicsősz-érzete van a dolognak.

De ha tényleg csak pótnagyi kell, az egy hosszú folyamat, még ha akadna is jelentkező. Megismerni, elfogadni egymást az hosszú idő. Nálunk meghalt az összes nagyszülő, de még sose merült fel bennem, hogy egy idegennel pótoljam. Ettől persze másnak még lehet igénye erre. Nekem nem menne ilyen szinten/mértékig beengedni valakit az életünkbe, akinek nincs is tisztázva a pontos státusza, szerepe (nem rokoni kötelék, vagy korábbi barátság). Egy bébiszitter esetében világos a kapcsolat, ami akár baráti jellegű is lehet. De egy ilyen pótnagyszülőség kicsit erőltettett nekem is. Mit mondanék a gyerekeknek, miért kéne szeretni, tisztelni? Mit mondanék a nagyinak, hogyan viszonyuljon hozzánk?

De ha igényed van erre, akkor talán inkább úgy kezdeném, hogy családsegítőt, vagy hasonló intézmény tanácsát kérve felkeresnék egyedül élő idős hölgyet, vagy párt, látogatnám őt/őket gyerekestül akár, időnként meghívva magunkhoz is, ha szimpatikusak, aztán meglátnám, kialakul-e egy jó kapcsolat?

Bizonyos értelemben egyet értek. Mondj más ötletet. Hallgatom.

Az ember ( szerencsésebb esetben) nem egyszerre veszíti el a családját, hanem folyamatában.

Most ez így alakult.

A családi viszonyaid számomra érthetőnek tűntek.

Viszont ez a nagyszülő utólagos beépítése a családba számomra kicsit erőltetett. Olyan mint egy kölcsönös örökbe fogadás. Csakhogy itt majdnem mindenki felnőtt saját akarattal. Nagyon sok alkalmazkodást igényelne minden oldalról.

Én is azt mondom, ne keress nagyszülőt! A közvetlen környezetedben, ismeretségi körödben fogod megtalálni azt az idősebb személyt, akivel kölcsönös bizalom, barátság, szimpátia esetén kialakulhat egy olyan kapcsolat, amely majd idővel elvezet odáig, amit most, mint végcélt jelöltél meg.

Neked kell szétnézned, megtalálnod, neked kell figyelemmel fordulnod azokhoz az idősebbekhez, akikről úgy látod, úgy érzed, hogy szintén magányosak. Beszélgess velük, figyelj oda rájuk, kérdezd meg tőlük esetenként, tudsz-e valamiben segíteni (=bevásárlás, gyógyszer kiváltás stb.)

Ha szimpi, esetleg meghívod egy teára, stb. stb. Neked kell nyitnod feléjük, és majd kialakul!

Alapvetően mereven realista vagyok, de úgy gondolom meg kell próbálni.

43 éves vagyok, a csodák világából kinőttem, de mégis...

Ténylegesen erről van szó. Mi is tartozzunk valakihez és ő -(k) is.

Nem gondolom, hogy én vagyok az egyetlen ebben az országban, aki egyedül van. És akármilyen hihetetlen, de nem tehetek róla, így alakult. Hogy még ezt meg is fejeljem, a férjem 2 évvel ezelőtt elhunyt.

Vannak testvéreim, de vidéken, elég messze. Még havi szintű sincs a kapcsolatunk. Persze, telefonon beszélünk.

Nem, az egy teljesen már emberi kapcsolat.

Az csak a pénzről szól, ez nem.

Igen, természetesen nem egyik napról a másikra alakul ki egy ilyen kapcsolat.

Lehet rosszul fogalmaztam, tehát az én szüleim, akik valóban a lányom nagyszülei, már meghaltak. A férjem révén élő nagyszülők laknak messze. Velük is találkozunk, de csak ritkán.

Igazándiból nem is tudom mit tervezek, majd adja magát a dolog. Még attől sem zárkózom el, hogy támogassam. Részemről is természetes a másikról való gondoskodás, törődés. Azért is nem bébicsőszt keresünk, hanem nagyit papával, anélkül, mindegy.

Akinek vannak szülei, nagyszülei talán bele sem tud gondolni mennyire rossz az, hogy senki sincs aki rányissa az ajtót.

Szia!

Nem lehetetlen, amit szeretnél, nyáron volt erről egy riport a Kossuth rádió, Vendég a háznál című műsorában. Interneten keresd meg az e-mailes elérhetőséget, írj Keresztes Ilonának, szerintem tud segíteni, kivel, melyik szervezettel kell felvenni a kapcsolatot. Több sikeres pótnagyszülős riport hangzott el.

Sok sikert!

Akkor lenne ennek az egésznek így realitása, amennyiben találsz olyan nagyit, aki valóban teljesen magányos, és akinek egyáltalán nincsenek anyagi gondjai.

A teljesen magányos idős vágyik arra, hogy valaki szeresse, és valakit szerethessen.

Sajnos szinte minden nyugdíjasnak vannak anyagi gondjaik, tehát hogy csupán szeretetből, nyakába vegye a várost, akár gyalog, akár más módon. Nehéz korgó gyomorral önzetlenül szeretni!

Nem! Lehet idős ember aki magányos, és szívesen tartozna néha egy családhoz. (Pl. heti 1-2 alkalommal) Kölcsönösen segíthetik egymást, ott lehetnek egymásnak.

Mért kell a legrosszabbra gondolni és azonnal a földbe döngölni a másikat.