Mennyire tudod feldolgozni, ha a halál után nincs semmi? (beszélgetés)

A helyedben fenntartással kezelném az ilyeneket. A fura gombáktól támadhatnak fura gondolataid, meg hiheted azt, hogy a vízióid valóságosak, de ettől nem lett jobb semmi. Én nem akarnám kipróbálni.

A hallucináció nem valóság. Ilyen egyszerű. Idegméreg, csinál valamit az agyaddal és látsz, hallasz tőle dolgokat, amelyek valójában nincsenek ott, vagy másnak látod azt, ami ott van.

Néhány sámánisztikus hitvilágú törzsben az egyszerű emberek odáig jutottak a felsőbb régiók iránti vágyukban, hogy összegyűjtötték és megitták a begombázott sámánok vizeletét, hátha nekik is jut valami a jóból... Nem tudom, hogy jutott-e nekik más, mint a megaláztatás.

Ez szerintem bárkit megviselne! Nem gondolom, hogy hipochondria szükséges ahhoz, hogy ne élvezd, ha látod, ahogyan viszik hamvasztani a halottakat.

Őszintén, engem már az is depresszióssá tenne, ha a krema felé vezető út közelében lenne telkem vagy házam. Nem csoda, hogy jönnek a gondolatok! Jó-jó, értem én, hogy senki nem él örökké, de akkor is.

Szia!

Nem tudhatjuk,hogy van-e élet a halál után,mondthat bárki bármit.Ez csak akkor fog kiderülni.

Az életben történnek megmagyarázhatalan dolgok és akár a halál után is lehet valami..

Elmélkedni felesleges róla,hiszen minden és mindenki létezése megszűnik egyszer.Erre ne vagyunk hatással.

Szép nóta, Ossian

Én nem tudom elfogadni a halál után nincs semmi gondolatát

Nem egyszer fohászkodom, istenem csak ezt a "projektet" engedd végigvinnem, és mi lesz a mikkel ha meghalok

Pedig az összes jóbarátomat eltemettem,, nem egy lakásüritésben vettem részt, látom hogy mi történik a hátrahagyott személyes dolgokkal, mik kerülnek sokszor ebek harmincadjára

Mivel igen hipohonder/is/ vagyok, eléggé megvisel hogy hetente/havonta a telkem elött vezető úton megy a halottszállító a krematórium felé. És ilyenkor jönnek a gondolatok...

Köszönöm.

A szívemben él, amíg az én szívem dobog. 💔

Közel a Föld, oly végtelen a nyugalom

Álomtalan a leghosszabb álom

Elmerül csak a súlytalan lebegés

Szárnyatlanul az utolsó repülés

Szép arcát gyengéd nap csókolja

Hozzáhajol az erdő lombja

Szél szelíd szava búcsúztatja

Felkészíti az útra

Ahonnan senki soha

Nem küld jelet, nem tér vissza hiába várom

Tudom, örök a hosszú álom

Ha egyszer már nem leszek, akkor - lévén hogy már nem leszek - nem is áll majd módomban szomorkodni azon, hogy "jajj de rossz, hogy már nem vagyok". Elvégre már nem leszek.

Szeretek arra gondolni, hogy azok, akik jelentenek valamit a számunkra, velünk vannak akkor is, amikor fizikailag már réges-régen nincsenek itt. Egy zeneszerző, akinek a műveit máig játsszák, holott ő maga már több száz éve nem él; egy író, akinek a könyveit újra és újra kiadják, és a gondolataival emberek ezrei tudnak azonosulni; ha valaki, teszem azt, a nagypapájától tanult meg gyümölcsfát metszeni, akkor valahányszor gyümölcsfát metsz, érezheti úgy, hogy a jó, öreg papa ott van vele; én a nagynénémtől - aki néhány hónapja ment el - tanultam még kiskoromban egy vicces dalt... Ilyenek. Ebben a formában mindenki tovább él, és ez független attól, hogy ki, miben hisz vagy nem hisz.

Én egyáltalán nem reménykedem abban, hogy van a halál után bármi. Nem hiszek a halál utáni létben. Így ebből a szemszögből feldolgoznom sem kell semmit.

Magát a halált, egy szerettem elvesztését kellett feldolgoznom.