Még az anyaméhben lett volna a helye... (beszélgetés)
A topik címétől valóban messze esik. De óhatatlanul elkalandozik az ember más irányba is.
A véleménye mindenkinek a sajátja. Joga van véleményt mondani, joga van egyetérteni, ugyanúgy joga van nem egyetérteni.
Senkit nem kényszerítek arra, hogy itt elmondja az érzéseit.
Aki akart, hozzászólt. És tették ezt nagyon sokan akár érintettként, akár nevelőszülőként, akár csak ismerős esetét elmesélve.
Ha nem érzed úgy, hogy mondj bármit, akkor nem mondasz. Én is csak annyit osztok meg magamról, és a családomról, amennyit akarok.
Egy biztos: ha nincs témába vágó érdemi hozzászólni valóm, akkor nem szólok hozzá. És kész.
Oké, azt nem követtem. A topic címéből indultam ki, attól ez elég messze esik.
persze, mindenkinek megvan a saját véleménye. Mindenesetre a hozzászólásaid nem győztek meg, hogy bármit el kellene mondanom magunkról.
Köszönöm, Gida. :)
Tudod, mindig vannak olyan emberek, akik vagy tényleg nem értik a mondandómat, vagy nem akarják érteni. Én ezeken már egyszerűen túllépek.
A gondolataimat, az érzéseimet magam ítélem meg. Én tudom, hogy milyen ember vagyok. Tisztában vagyok az érzéseimmel. Az pedig, hogy ki mit gondol, az az ő joga.
Ez a te véleményed.
Az enyém meg az enyém. Ennyi. Sem több, sem kevesebb.
A Down szindróma említése a Szurikátával való beszélgetésem folytán került szóba.
Bocs, de nem értesz hozzá.
Mi köze a Down szindrómának a koraszüléshez? Hogy jön ide?
A koraszülés nem jelent fogyatékosságot.
érintettként nem szóltam eddig hozzá a fórumhoz, mert én is szimpla kíváncsiskodásnak éreztem.
Én még mindig úgy gondolom, hogy kisfanka egy segítő beszélgetést próbált meg kezdeményezni. Nagyon sajnálom, hogy néhányan ezt katasztrófa turizmusnak látjátok.
Ha csak a személyesen érintettek véleménye mérvadó, akkor ennyi erővel a szakemberek, gyógypedagógusok, pszichológusok segítségét is el lehetne utasítani.
Hidd el, nem a fórumon nyertem tapasztalatot ebben a témában.
Voltam én is testközelben súlyos fogyatékos gyerekkel. Napi 8-10 órában volt alkalmam belelátni a család életébe - hosszú távon.
Láttam Down szindrómás gyerekeket is. Fiút is, lányt is.
Gyerekkoromban együtt játszottam egy utcabeli downos lánnyal. Minden áldott nap találkoztunk a játszótéren. Aranyos volt. Volt olyan gyerek, aki kinevette, de legtöbben ösztönösen elfogadtuk. Láttuk rajta, hogy más, de annyira barátságos, közlékeny kislány volt!
Gidával beszéltem korábban arról, hogy amikor az én kislányom középső csoportos ovis volt, és rövid időre bevittek hozzájuk egy sérült kisfiút, ő volt az egyetlen, aki megfogta a kezét. Szerinted miért?
Szóval, nem kell ahhoz fórum, hogy az embert érdekelje a téma. És az utóbbi párbeszédünk alapján én tényleg azt hittem, hogy te látod, hogy engem nemcsak érdekel, de értek is valamit hozzá.
És nem! Nem az itteni beszélgetéseknek lesz majd pozitív hozadéka! És nem! Nem semmit sem tudó kíváncsiskodó vagyok! Attól, hogy vagyok olyan szerencsés, aki anyaként és nagymamaként sem érintett, ez nem jelenti azt, hogy ne értenék a témához. Van saját tapasztalatom, komoly beszélgetéseim, és sokat olvastam is a témakörben.
Nem rokkanok bele, hogy a te szavaiddal élve - sokaknak pusztán kíváncsiskodónak tűnök, aki valójában semmit sem tud.:)
Csak egy hasonlat: én nem vagyok vallásos. Attól még ismerem a Bibliát, tudok egyet-mást a vallástörténetről. Nemcsak érdekel, tudok is róla beszélni.
Az érzéseimmel pedig tisztában vagyok. Nem kívánok senkit meggyőzni erről.
Én is szívesen beszélgetek továbbra is.
Csak megjegyzem: én soha senkivel egyetlen topikban sem veszekedtem.
A vita más. Az pedig, hogy a vitából feszültség lett - nem az én hibám. Minimum két ember kell egy elszabadult vita generálásához.
Nézd! Ha egy álszenteskedő, hazug valaki lennék, simán írhatnám azt, hogy én bizony önkénteskedek. De nem vagyok sem hazug, sem álszent. Az én életembe egyelőre nem fér bele ilyen. Sőt idáig eszembe sem jutott, csak akkor gondolkodtam el az e fajta lehetőségen, amikor Gida említette itt a "fecskéket".
Pont azt írtam, de ezek szerint te is átsiklottál felette, hogy aki nem érintett a témában, az igazából képtelen teljesen beleérezni magát azok helyzetébe, akik nap nap után vívják a küzdelmüket a sérült gyerekeikkel. És igen. Nem valóság a számomra, csak olyan, mint egy film.
De én egy filmen is tudok sírni, ha úgy adódik, pedig hál' istennek nem velem történik.
Attól még lehet véleményem, lehetek együttérző, sok erőt kívánó, és bocsánat: sajnálhatok is.
Ha lesz még mondanivalód, írj. :)
Nézd, ha gonoszkodni akarok, akkor azt is mondhatnám, de nem akarok, mert pozitív dolgokat szeretnék.:-)
Tudod, anno, még fiatalon valahogy többször olvastam Down-os gyerekekről. Aztán egyszer mentem az egyetemre, ültem a buszon, kezemben rajztábla, fülemen makett lógott. Felszállt egy anyuka egy down-os kisfiúval. Nem nagyon mozdult senki, én oda beépítve. Mondom nekik, hogy felállni nem nagyon szeretnék, de ha elfogadja a kisfiú, üljön az ölembe. Ezen tök meglepődtek, a kisfiú odaült. Nem beszélt. Később, amikor találkoztunk mindig ott ült, és élete második szavát is az ölemben mondta ki. Sokat beszélgettem az anyukával, és mondhatom, hogy akkortól érdekelt a téma. Igaz, akkor még nemigen voltak ilyen fórumok...
Aztán később én is kaptam egy nem hagyományos gyereket.
Én elhiszem, hogy Téged érdekel ez a téma, és azért is, hogy pozitív érzéseid vannak alapvetően. Pont azért döntöttem amellett, hogy nem kötekszem, mert nem szeretném, ha pozitív érzéseid ellentétesre fordulnának, mert lehet, egy út közepén jársz te is.
Ezzel együtt azt gondolom, hogy igazóból utólag dől el majd, hogy lesz-e ezeknek a beszélgetéseknek, érzéseknek bármi pozitív hozadéka, és tudsz-e majd esetleg tenni is valamit, amit egyszer eléd állít ebben a témában az élet. Egészen addig sokaknak pusztán kíváncsiskodónak fogsz tűnni, aki valójában semmit sem tud.
Az előző háesznek melyik részével értesz egyet? Mit érzel ki a hozzászólásaimból?
Katasztrófaturizmust? :O
Miért sértődnék meg?
Már megedződtem. Már nem mindenki tud megsérteni.
Emlékszem még a korábbi igazán sértő hozzászólásaidra ebben a topikban. Ahhoz képest a mostani háeszed kulturált.
Azért a sajnálat és a katasztrófaturizmus köszönőviszonyban sincsenek egymással. A katasztrófaturizmust eleve elutasítom.
Az pedig, ha sajnálat is lejött a hozzászólásaimból - hát már megbocsáss! Miért ne jöhetett volna le?:O Nem nyálas, csöpögős hozzászólásaim voltak.
Az pedig, hogy neked vagy bárki másnak mi jön le, az engem már igazán nem érdekel.
Én tisztában vagyok az érzéseimmel. Nem akarok senkinek semmit bizonygatni.
Ez a nyers valóság.
Jav: 4 gyerek..
a szám lemaradt
Én továbbra is szívesen beszélgetek Veled a témában, nem veszekedni jöttem vissza.
Ezzel együtt azt gondolom, hogy akkor lenne ez tényleges együttérzés, illetve tényleges részvét az "ilyen" családok életében, ha mondjuk egy héten, vagy két hétben egyszer Te is vállalnál önkéntességet, akár csak egy nap a héten hazahozol egy ilyen gyereket az iskolából.. Vagy akármi hasonló. Mert addig bizony, bámennyire is pártoló jó érzéssel vagy felénk, ez akkor is csak egy film, és nem a valóság számodra.
Nekünk volt ilyen nénink, gyerek és 11 unoka mellett csinálta az önkéntességet egy héten 1x 2 órára...
Ne sértődj meg, de mint érintett szülő mondom, hogy ez a fajta "együttérzés" amit és ahogy, én érzékelek az itteni megnyilvánulásodból, inkább tűnik sajnálatnak, illetve katasztrófaturizmusnak, mintsem valós együttérzésnek.
Nem feltételezem, hogy ez a szándék, de mégis így jön le nekem.
Ahogy mondod. Az is épp elég, ha a hiperaktivitás figyelemhiánnyal párosul. Meg tudja keseríteni a szülők életét. Mint bármelyik gyerkőc, aki bármiben más, mint a többi.
A megkeserítést magára a helyzetre értem. És hány meg hány családban van kicsit "más" gyerek.
Az autisták is hiába részben kimagasló teljesítményt nyújtanak, olvastam a ti példátokat is. Nem kevés problémával kell megbirkóznotok nap mint nap.
Talán még a Down szindrómás gyerekek, akikkel a "legkisebb gond" van.
Nehéz, nagyon nehéz dolog megvívnotok a mindennapokat.
Maga a téma sem könnyű. Hát még megélni a helyzetet!
Azt vallom, hogy nemcsak sorstársként lehet beszélni ezekről a dolgokról. Borzasztó nagy tévedés, hogy csak sorstárs képes együttérzésre. Azt aláírom, hogy kívülállóként képtelenség átérezni, ahogy egy érintett szülő naponta küzd, és újra meg újra megvívja a mindennapos harcát. Hisz igazán csak az tudhatja, aki benne él ebben a helyzetben.
De ahhoz, hogy elfogadók legyünk, ahhoz kellenek az ilyen beszélgetések. Mert ha az érintett szülők nem lennének hajlandók szóba állni az egészséges gyermekeket nevelő szülőkkel, akkor hogy várhatnának megértést azoktól, akik nem érintettek?
Tudom, hogy nem mindenki elfogadó, és a toleranciának is van határa. Éppen a lentebb említettek miatt.
De úgy gondolom, hogy azok a szülők, akik mernek nyitni, és maguk is a lehető legjobb megoldásokat keresik - találnak megértő, elfogadó embereket. És talán még ez is adhat erőt nekik.
Csakhogy visszakanyarodjunk az eredeti fórumcímhez: ha nagyobb baja nem is lesz a korszülöttnek, csak éppen hajlamosabb lesz ezekre a magatartási tünettel járó problémákra, az éppen elég.
Nálunk is van egy ikerpár, az egyik tagja jár hozzánk az egymi-be, a másikkal normálban kínlódnak, de hát a halálukon vanna szülők.. A másikat is vinnék bárhova, ha lehetne.. Egyébként két okos és gyönyörű gyerek, helyes apukával, ők ADHD-sok..
Igen. De még hány ilyen intézményre lenne szükség!
És most tudnék nagyon csúnyát írni, hogy mikre van pénz... Amire kellene, arra pedig nincs. De türtőztetem magam, mert az már politika lenne a javából.
Az a baj, hogy nem látom az alagút végét.:(
Ehhez nincs mit hozzátenni.
Úgy van, ahogy leírtad.
De van megoldás. Az intézmény is kérheti a szakértői bizottságtól a gyermek vizsgálatát, az intézményvezető egyetértésével. Amennyiben a szülő nem viszi el a gyereket, ez egyrészt szabálysértés, és bírságolható, másrészt pedig a hatóság segítsége kérhető. Magyarán kényszeríthetik a családot.
Az a helyzet, hogy nem mernek idáig elmenni az óvónők, vezetőnők, amit én részben meg is értek, csak addig sajna mindenki szív, ez igaz. Nem egyszerű ezt végigverni, de lehet. Minket szó nélkül ki tudtak rakni, mást is ki tudnak... Igaz én együttműködő voltam..
De sajna legjobban a gyerek szív.
Meg az a helyzet, hogy amíg a szülők azt látják, hogy a problémás gyereküktől kizárólag szabadulni akarnak, és a megoldás felé vezető útnak az első köve sem látszik, addig egyre kevesebb szülő lesz együttműködő. Mert csak azt látják, hogy aki az, attól megszabadulnak, kirakják, de másik megoldást nem adnak. Tehát ők úgy vannak vele, hogy valahogy csak kihúzzuk, mert B verzió nincs... Egyszerűen nincs hova vinni az ilyen gyerekeket. Ők az EGYMI-kbe túl jók, max egy-két fizetős hely van, de az is nagyon korlátozottan, és sokszor nagyon messze. Az meg az egyik szülő állásába kerül. Nem vicc ez.
Előbb-utóbb szétesik a mai rendszer magától, és pont emiatt. Mert sok "ilyen" gyereknek önmagában megváltás lenne egy 12 fős csoport, és egy képes napirend... Csak ennyi.. És ma sok csoportban a 30-ból 10 problémás. Ebben van családi problémás is, de "beteg" is. Meg vegyes is..
És ebből a szempontból a "súlyos" fogyatékosoknak "jobb dolguk van", - már ahol, és amiben - mert egy darabig legalábbis jobban kiépített az intézményrendszer. A bajok a felnőtté válás körül kezdődnek.
Ja, még az előzőhöz annyit, hogy egy pszichológus jut mondjuk 4-5 önkormányzati fenntartású óvodára. Akik elvileg segítik az óvónők munkáját. Gyakorlatilag ez semmi.
Egyébként pedig az a nagy gond, hogy akiknek szegregált intézményre lenne szükségük, az sajnos nem megvalósítható. Tehát maradnak a normál oviban a súlyos esetek, holott egyszerűen nem integrálhatók. Ez a szomorú valóság.
Hello szurikáta! :)
Abban a 94. háeszben nem súlyos fogyatékos gyerekről, hanem "nagyon problémás" gyerekről írtam. Mire gondolok? Nem feltétlenül van papírja, tehát nincs kimondva róla, hogy SNI-is, de attól még lehet kezelhetetlen, és megkeserítheti egy egész csoport életét.
Tudom, hogy van olyan normál intézmény,
ahol fogadnak autistákat, testi fogyatékosokat, vagy érzékszervi fogyatékkal élőket. A menetét is ismerem. :)
Tényleges gondjuk pedig nem csak azokkal a gyerekekkel van az óvónőknek, akik még nem kerültek szakértői bizottság elé, tehát nem csak a nem diagnosztizáltakkal van probléma. Erről - mint írtam korábban - sok óvónő tudna mesélni, akiket napi szinten "szívnak le" azok a gyerekek, akik egyszerűen nem integrálhatók.
És hiába jelzik felsőbb szervnek. Nincs megoldás. Nem arról van szó, hogy az óvónők "csak siránkoznak".
Hidd el, tudom, miről beszélek. Ja, nem vagyok óvónő.:) Sem érintett. Attól még elég tájékozott vagyok a témában.
Ebben a hsz.-ben azért egy-két dolgot tegyünk helyre..
Olyan nincs, hogy egy olyan súlyos fogyatékos gyereket, aki komoly gondot okoz, csak úgy integrálják egy normál óvodai csoportba. Ezt a jogrend nem teszi lehetővé. Minden fogyatékos, sőt akár csak SNI-s gyerek egy-egy szakértői bizottsághoz tartozik. Azt, hogy a gyerek hova fog járni, azt a szakértői bizottság határozza meg a saját vizsgálata és az orvosi leletek alapján, és az alapján, hogy a kérdéses intézmény kiket tud fogadni. Márpedig a normál intézményeknél ez a keret nagyon szűk szokott lenni, tehát lehetetlen, hogy egy tényleg komolyan halmozottan fogyatékos gyereket csak úgy valaki odavigyen egy normál intézménybe. Sőt, még egy EGYMI-be se. Egy Down-os, vagy vak gyermeknél is egy körültekintő vizsgálat, és az intézménnyel való kapcsolatfelvétel előzi meg az integrációs kísérletet. Egy siketet vagy nagyothallót ilyenkor még szinte soha nem integrálnak... És ha netán valami komoly gond van, az intézmény, a pedagógus is azonnal jelezhet a szakértői bizottságnak, és azonnal lépéseket lehet tenni..
Tehát valóban kóddal rendelkező fogyatékosok esetében ilyen gyakorlatilag nincs, és egy-egy kedves Down-os cserfes kislány sokszor inkább jót tesz a csoportnak. Az, hogy van vele többletmunka, az kétségtelen, de ezekről, az a pedagógus, aki ezt elvállalta és vállalhatta ritkán panaszkodik.
Ha tényleg érdekel a téma, akkor szakintézmények honlapján olvashatsz az integráció előkészítéséről, az integrált személlyel való kapcsolattartásról, sőt sikertelenség esetén a "reszegregációról" is.. Tehát azért nem úgy van az, hogy csak jövünk megyünk...
Akikkel a tényleges gondja szokott lenni az óvónőknek, és akik tényleg nagy teher, azok a még nevelői tanácsadóba, vagy szakértői bizottsághoz MÉG NEM KERÜLT, VAGY KÜDÖTT gyerekek, akik esetleg egy nem diagnosztizált ADHD-val, autizmussal, vagy akármivel kínlódnak egy közösségben. No ott szokott gond lenni, és egyre több ilyen gyerek van.
Viszont ebben az esetben is van az óvónőnek, az intézménynek lehetősége, akár a hatóság segítségét is kérve bizottság elé juttatni a gyereket. Csak hát ez ugye, ha a szülő nem együttműködő, akkor nehéz pálya.. Bár szerintem mindenkinek ez a jobb.
Sajnos sok óvónő nem néz ezeknek utána, csak siránkozik. Mindamellett, hogy nem lennék ma óvónő...
Igen. Tényleg nem tudjuk, mit hoz a holnap.
Az élet osztogatja a pofonokat. És nem válogat.
A lényeg: ha padlóra kerülünk, fel tudjunk állni.
Ha pedig nem sikerül, akkor valahogy elfogadni a megváltoztathatatlant.
További ajánlott fórumok:
- "Jaaa és szerintem ma már nagyon ritka az olyan felnőtt nő, akinek ne lett volna minimum egy abortusza. . . "
- Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban? - És mi lett belőled?
- Mi az, amit nem kellett volna megtenned MA?
- Megcsaltam a párom és reménytelenül szerelmes lettem... Te mit tennél a helyemben?
- Anyukák ti hogy reagáltatok volna a helyemben?
- Te mit tettél volna a helyembe?