Mamahotel aztán tesóhotel...? (beszélgetés)

Szerintem falra hányt borsó! Az ilyen ember soha nem fog megváltozni!

Anyukának kellene szigorúbbnak lennie, de az anyai szív, meg....

Itt mindkettojuket helyre kellene rakni; anyukat, fiat egyarant.

Leulni harmasban es szepen "eligazitast" tartani nekik. Anyuk legyen szigorubb, hatarozottabb, a fiatalember pedig ne a tokeit vakargassa otthon, eljen here modjara otthon, hanem tegyen mar valamit le az asztalra, mert vege a tucsokeletnek!

Ket no birjon mar el vele! Legyenek kemenyek!

Érdekes a történeted, főleg, ahogy leírod hogyan élted meg.

"Segítséget viszont egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni, mert szerinte én bármit csináltam az nem jó úgy, nem megfelelő, de időnként mégis kifakadt magából, hogy minden az ő vállán nyugszik, mekkora teher, stb. stb." Hát ez ismerős. :) Tehát anyud kritikának fogta fel, amikor magadnak akartál mondjuk ételt csinálni?

Szerintem úgy normális dolog lakni szülőkkel, ha segítünk nekik, kölcsönös dolog, ahogy most nálatok is van. Ha így lenne, akkor egy szavam sem lenne.

Amúgy volt, hogy keresett pénzt, de egy fillért nem volt hajlandó beleadni a közösbe, a kajába, amikor anyum rászólt, vagy felhozta, arrogáns bunkó módon reagált. Lényegében az egész fizetését magára költötte, de közben elvárta anyámtól, hogy megvegye neki a különleges ételeket-mert nem akármiket evett-eszik. Van, hogy anyum elé rakja adott bolt reklámújságát, tesóm meg szépen bekarikázza, hogy mit hozzon neki a boltból. :D De ő meg nem mozdulna. Néha már csak röhögök kínomban.

"Én a helyében félnék attól, hogy mi lesz velem, ha egyszer már nem lesz ott anyu..." Nem tudom, mi jár a fejében, mert amikor veszekedtem vele, akkor is csak ilyen óvodás szintű visszaugatásra futotta tőle, amikor próbáltam vele normálisan is beszélni erről, teljesen elzárkózott. Szégyelli is a dolgot...de akkor miért nem csinál egész nap semmit?

Uhhh, nagyon durva, hogy valaki 28 évesen egy kávét se tud lefőzni magának. El se hinném, ha nem olvasom. :)

Szerintem tényleg kettőn áll a vásár, mert attól függetlenül, hogy anyukád őt ennyire kiszolgálja lehetne igénye arra, hogy saját magát ellássa legalább alap szinten.

Egyébként az én anyukám is ilyen mártíromságig gondoskodó típus. Ameddig nála laktam behajtogatva kerültek a tiszta ruhák a szekrényembe, ő vásárolt, ő főzött, mindent, mindent ő csinált. Annyiban más volt a szitu a tiéteknél, hogy én dolgoztam és leadtam amit kell. Segítséget viszont egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni, mert szerinte én bármit csináltam az nem jó úgy, nem megfelelő, de időnként mégis kifakadt magából, hogy minden az ő vállán nyugszik, mekkora teher, stb. stb.

A probléma ott kezdődött nálunk, hogy én egy bizonyos kor után köszönöm, nem kértem ebből. Mert igényem lett arra, hogy magam gondoskodjak a saját dolgaimról. Nem akartam a kajapénzt leadni, mert én akartam megvenni azt, amit szeretnék enni, elkészíteni, stb. Szerintem ez így a normális. Ő ezt úgy élte meg, hogy nekem még az sem elég, amit ő nyújt, holott a lelkét kiteszi. Kíváncsi lennék - bár ez úgysem derül ki soha - hogy ha a testvéred a saját lábára állna, akkor azt anyukád hogyan élné meg? Lehet, hogy nem túl jól... Vannak mártír típusú emberek is, akik szeretnek az áldozat szerepében tetszelegni, holott pont hogy nekik jó valamiért az adott helyzet.

Nálunk "kenyértörés" lett a vége, először albérletbe szerettem volna menni, de anyagi okok miatt apukámnál kötöttem ki. A rezsit ketten fizetjük, és onnantól kezdve mindenki úgy oldja meg az életét, ahogyan szeretné/tudja. Magamra vásárolok, főzök, mosok, stb. Sőt igazából ő már eléggé kényelmes lett, és a takarítás is az én kiváltságom lett. :D

Az én esetemben ezt nem is nevezném papahotelnek pl. mert attól függetlenül, hogy vele élek lehetne akár ő egy lakótárs is, teljesen mindegy, mert hatalmas teret hagyunk a másiknak, és nem gondoskodunk egymásról.

Anno bizonyos szempontból nekem is sokkal kényelmesebb volt az életem anyukámmal, hiszen minden a fenekem alá volt csúsztatva, de én ezt már egyáltalán nem éreztem jónak... Furcsa, hogy a testvéred ebbe így belekényelmesedett, és így elfogadta. Én a helyében félnék attól, hogy mi lesz velem, ha egyszer már nem lesz ott anyu...

Ezt már én is mondtam anyának, hogy nem érzi kínosnak, hogy (az két éve kb) 28 éves fiának én mutattam meg, hogyan működik a kávéfőző? -_-

Mondjuk a ti "háziállatotok" legalább dolgozik.

Hú, köszönöm a hozzászólásokat, tanácsokat! :)

Amúgy azóta beszéltem anyummal, és mondtam neki még egyszer a dolgot, visszakozott, hogy ő nem várja el tőlem, majd csinál azt a tesóm az örökségével, amit akar...Magdalénia, Mortischa, nagy valószínűséggel neki - mivel ketten örököljük a házat - a pénzre lesz szüksége, remélem addig nem "okosodik" a témában.

Mézes-Krémes jogos, azt azért látta, hogy engem idegesített-idegel a dolog...hallottam párszor, amikor kiabált a tesómmal, hogy miért nem csinál semmit, de az mint egy hülye tini, csak bevágta az ajtaját. És duzzogott. :D Kész.

De amikor én ordítottam tesómmal, akkor védte.

sok fiús családban ez van. Anyuka rátelepszik a fiára - általában nem tudatosan - csak, h ne maradjon egyedül, legyen férfi a házban, legyen kinek mártírkodni, mert ki lenne ő, ha nem mártírkodhatna.

Mindig kettőn áll a vásár.

A fiú ezt elviseli, nyilván, ha kiszolgálják, minek csinálna ő bármit is. Ha anyuka nincs tőlem várja, de én jót röhögök, és megmondom neki, h gondoskodjon magáról, ha nincs kenyér, és enne, akkor menjen venni.

Nalunk is hasonlo a helyzet, de en anyamat cseszem le, h ne szolgalja mar ki a fiat, nem tanult meg csomo dolgot. Mondjuk eljar dolgozni, az nagy dolog, de soha nem volt parkapcsolata 40 evesen.

Nagyon sajnállak a testvéred miatt, ez igen szar lehet. Én a helyedben biztosan nem gondoskodnék róla később, az ő élete, oldja meg...

Anyukádat én a leírtak alapján egy picit sem sajnálom. Az egy dolog, hogy tudatosan engedi magát szipolyozni egy életen át. Az ő élete, ő döntései. De azért nem semmi, hogy még tőled is elvárná ezt később...

Nem. Semmivel nem tartozol neki.

Az ilyen here típusú embereknek hiába a szó, ha tettben mindent megkap, amire szüksége van. 12 éve felnőtt, oldja meg maga.

Egy forintot se adj neki, és ne engedd be az otthonodba. Az elmúlt 12 év rá a bizonyíték, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül élösködik akárkin a tohonya disznó.

Ha egyszer tiétek lesz anyukátok lakása, akkor lesz még csak sok gondod! Fizetheted a bátyád lakhatását is, mert ő lesz birtokon belül.

Vagy annyira nem fog gondoskodni anyukátokról, hogy előbb-utóbb magadhoz kell venned és a bátyád akkor sem fogja a lakhatás költségeit állni.

Bár ne így legyen!

Nézd, neked semmi dolgod. Az édesanyád tudjon rá, ha ilyen herét nevelt és nem is akar változtatni, tartsa el, mosson-főzzön rá, gebedjen bele. Te nem vagy felelős az ő életéért.

Viszont előre ültesd le mindkettejüket és komolyan közöld velük, hogy ha gond van, nem fogod eltartani a 30-as semmmittevő bátyádat. Ne hagyd, hogy elröhögjék.

Ez jó hasonlat, mint egy kiscica. :D

És tényleg.

Lehet egy jó pszichológus kéne neki.

Ritkábban tudtam rá hatni, kisebb dolgokban, például megkértem, hogy segítsen már ebben meg ebben anyának, de most már egyáltalán nem teszi...

Igen, olvasgattam mostanában a témához kapcsolódóan és megdöbbentő, hogy mennyien élnek így. Persze van aki mentálisan beteg, sok oka lehet, stb.

Szerintem is van majd' minden családban ilyen fekete bárány. A másik zsebén lóg és szívja a vérét. Akkor jönnek majd a bajok ha anyukád már nem tudja befutni azt, hogy eltartsa a fiát.

Az ilyen mindenkitől várja a segítséget csak saját magától nem. Dolgozni nem akar, nem szeret, nulla ambíció, zéró felelősség. Isten mentsen meg az ilyen embertől.

Ha majd szorul a hurok tesód nyaka körül, akkor tenni fog. Megszokott egy kényelmes színvonalat, igénye többre, jobbra nincsen így nincs miért tenni.

El van otthon, mint a befőtt.

Anyukád meg tűri.

Sőt...anyukád elkényezteti ezért van egész. Tesódnak meg nincs igénye gyakorlatilag semmire :( Mármint hogy vegyen egy szép kocsit, legyen barátnője, nyaralás...meg ilyenek.

Ha majd anyud a sarkára áll vagy tesódnak lesz barátnője, akkor lesz változás.

Addig meg mint egy kiscica, el van. Eszik és alszik.

Tesódra nem tudsz hatni?

Annyi, de annyi hasonló eset van. Biztos ha te is jobban körbenézel, láthatsz ilyet. Sajnos és szomorú.

Sokszor előkerült már ez a téma kollégáim, ismerősi körben hiszen aki dolgozik nehezen érti meg, hogy erős, érett nő vagy férfi hogy ülhet otthon minden nélkül egész nap és etetik. Szóval nem egyedi eset. Amitől jobb nem lett a helyzet, de legalább tudja az ember hogy nincs egyedül.

Én is nagyon el lennék keseredve egy ilyen semmirekellő, mihaszna, dologtalan tesóval. Sajnos ez addig fog menni míg édesanyátok él és a kezét lábát emelni tudja.

Utána neked kell a sarkadra állni és természetesen nem eltartani az életerős, egészséges, lusta, mindenkit kihasználó tesódat.

És az erőviszonyokat jobb előre tisztázni.

Ketten vagyunk testvérek. Édesapánk majdnem 15 éve meghalt. Én külön élek az élettársammal, bátyám otthon édesanyánkkal. Ez még annyira nem is lenne baj. A gond ott kezdődik, hogy az édesanyánk dolgozik reggeltől estig, aztán még a drágalátos tesómat is ki "kell" szolgálnia. Ugyanis ő egyszerűen nem hajlandó szinte semmit csinálni. Néha elmosogat, olyankor édesanyám a telefonban is elújságolja (!), mintha valami hatalmas dolgot vitt volna véghez a derék 30 éves ember.

Munkahelye nincsen, mert ő nem dolgozik akárhol...duma-duma. Tanfolyamra járt, de abbahagyta. Főiskolát is abbahagyta. Voltak alkalmi munkái, olyankor a pénzt szépen elbulizta, eszébe nem jutott volna anyánknak segíteni.

Soha nem vett senkinek semmit ünnepekkor, egyszer tőlem kért anyák napján pénzt ajándékra, aztán szépen közölte anyummal - én is ott álltam, hogy nem volt pénze venni semmit, mosolyogva. Volt egy idő, amikor külön lakott barátnőjével, enni hazajárt, pénzt elkérte, nagy önállóság, az egész arra volt jó, hogy édesanyám saját nyaralására félretett pénzét elkérte önsajnáltatással és elköltötte.

Én már próbáltam vele beszélni, ordítottam is, jóindulattal, türelemmel is próbálkoztam, bizalmat megelőlegezve, de semmi. Néha történik valami javulás, olyankor megszállja a szentlélek :D és felmos, vagy bevásárol nagy kegyesen, hogy ne az anyánknak kelljen cipekedni, de ez évente egyszer történik meg.

Olyan, mintha nem lenne benne empátia, szánalom, mintha az lenne a természetes, hogy minden az ő kényelmét szolgálja és csak addig kedves, amíg ilyen szempontból biztonságban érzi magát. És nem érdekli, hogy ennek más látja a kárát.

Én már ebbe bele is törődtem, ezen anyánk tudna változtatni, de mindig meglágyul a szíve. Ha meglátogatom, kitakarítok, főzök, a tesómat meg próbálom ignorálni. Őt is szánom, de egyre erősebb az utálat, mert látom, ahogy anyánk épül le és ő nem erőlteti magát, csak járkál a lakásban, mint egy jó gyermek, mintha így minden rendben lenne.

Ami miatt írok és ami kiakasztott az ez:

Édesanyámnak felvázoltam, hogy én bizony nem fogom eltartani a kisfiút, ő ezen meglepődött, majd elviccelte a dolgot, jaaj hát a testvérek egymásra számíthatnak, támogassátok egymást, csak nem fogod magára hagyni, majdleszvalami, stb. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy tesóm egy pillanatig nem fog anyánkkal törődni, ha az beteg lesz vagy idősebb.

De hogy még én gondoskodjak egy felnőtt emberről is?

Érdekelne, hogy hasonló szituációt mások hogyan kezeltek, esetleg hasonló történet...

Elég hosszú lett, de már az is segített, hogy kiírtam magamból.

Előre köszönöm a válaszokat és köszi, hogy elolvastad.