Ma katasztrofális napom volt, a kisfiam csak hisztizett... (beszélgetés)

Nem kötölök de még csak nem is kötölgetek beléd:)

Részemről ennyi volt, kiszállok:)

Nem baj ha nem érted. Milyen gyerek, felelősség és köszönő viszonyban sincs? A két éves? Persze, hogy nincs. Türelmesen el kell neki mondani. Egyszer, kétszer, százszor.

Te miről beszélsz? Odafigyeltem és tartom. Én meg nem értem ezt a sok nyavalygást a gyereknevelés körül. Azért egy gyerekkel birjon már el az anyja, apja. Senki nem mondta, hogy könnyű, de azért nem egy megugorhatatlan feladat. És még nagyon az elején vannak. Mig élünk elkisér minket, hogy szülők vagyunk.

10 éves gyerek pedig megérti ha haza kell menni a játszótérről. Tehát leszel kedves te odafigyelni mit irsz mert kicsit nem releváns.

Már bocsánat azért egy 2 éves gyerekbe nem kell belehalni. Meg ha nagyobb lesz abba sem. Életem legszebb időszaka volt mikor itthon voltam gyesen.

Ha meg dolgozik az anyuka, 3 évesen én is oviba adtam, akkor ott a család. Apuka is vegyen részt a minden napokban. Nem az a dolga, hogy haza megy és várja a kaját meg a tiszta ruhát.

Ha dolgozol te is és nem egész nap otthon vagy a gyerekkel, akkor bizony apuka is álljon oda főzni is, fürdetni is, mesét olvasni is, rendet rakni is, vásárolni is stb.

Azért két éves gyerekkel bírjatok már ketten. Egy család nem egy emberes. Most állj a sarkadra. Ismerek olyat akinek a férje a második gyereke. Még a szalvétáért is ugrassza az asszonyt mikor leeszi magát. Tök antiférfi és szánalmas. Nem is értem. De ha valakinek ez megfelel, hát megfelel. Nem vagyunk egyformák.

Nemcsak 2 éves gyerekkel, egyetlen gyerekkel sem szabadna ordítani, ha úgy vesszük. Legyen bármilyen korú is.

Írtam már, az ordítás a szülő részéről a tehetetlenség megnyilvánulása. Azt is írtam, hogy velem is előfordult, nem is egyszer. Persze a csodaanyák ezt elítélik, mert ők aztán mindent meg tudnak oldani gyerek mellett is. Náluk soha nem szakad el a cérna, a türelem megtestesítői.

Akiknek meg nincs gyerekük, ők meg csak elméletben tudják, mit hogyan kellene. De a gyakorlat más.

A gyereknevelés nem olyan, mint a főzés, amit könyvekből is meg lehet tanulni.

Említed a játszóteret. Persze, hogy nem egyszerű a gyereket onnan hazavinni. Érthető. Jól érzi magát, lehet, hogy éppen valami újat fedezett fel. Adj neki időt, mielőtt hazakészültök. Mielőtt indulni szeretnél, előtte készítsd fel, hogy lassan indulnotok kell ebédelni. Ha azt érzi, hogy nem egyik pillanatról a másikra kell abbahagynia a játékot, könnyebben fog menni a dolog. Próbáld meg, nálunk többszöri próbálkozás után simán ment.

Ne ostorozd magad! Több anyának van ilyen problémája, mint aki be is vallja.

"Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,"

( József Attila : Mama )

Akkor azért sír, hisztizik, mert hiányzol neki, minél többet Veled szeretne lenni. Ő még kicsi, kevés a szókincse, nem tudja ezt elmagyarázni, csak szenved attól, hogy keveset látja az anyukáját, és mikor vele van egy légtérben, akkor sincs vele, mert minden mással foglalkozik, minden fontosabb, mint ő. Neki a szereteted a fontos, hogy ezt érezze, nem érdekli, miért " kell" a konyhában lenned.(és nem is kell!).

Ha lefekteted este 8-kor, utána ugrálhatsz a férjed körül, ha akarsz, de addig a kisfiad legyen az első ! A napból az a 2-3 óra jár neki a figyelmedből, szeretetedből, ami a bölcsi után következik az esti elalvásig. Próbáld ki ezt pár hétig, szerintem megszűnnek a " hisztik". És ne is térj vissza a bármilyen otthoni teendőkhöz, amikor otthon vagy a kisfiaddal ! És van apja is, ő mennyit foglalkozik, játszik, mesél, beszélget a kisfiával ?

Ő bölcsibe mikor dolgozom, nem

Jó kedvemböl adtam bölcsibe,

A férjed a 2. gyereked ? Miért ugrálsz neki estefelé ? Elég önzőnek tűnik ! Ha már muszáj főznöd vacsorát, akkor közben ő foglalkozhatna a kisfiával ! Én nem főznék, nem is főztem. Nálunk hideg vacsora volt. Vacsora, fürdés előtt a gyereke(i)mmel foglalkoztam, utána meséltem neki(k), ez a 3 dolog kb. másfél órás program volt. Utána semmi gond nem volt az elalvással, megvolt a napirend.

Hiszti se volt sokszor. Egy komolyabbra emlékszem. akkor kézenfogtam a kisfiamat, kivezettem az előszobába, és mondtam neki, hogy itt hisztizhetsz, amíg jól esik, de én ezt nem hallgatom. Ha abbahagytad, bejöhetsz a szobába. Pár perc múlva bejött. Megöleltem, megpuszilgattam, megkérdeztem, hogy megnyugodtál ? Azt mondta, igen. Ha 1-2X még előfordult ilyen, csak megkérdeztem, hogy akar-e az előszobába menni ? Hamar abbahagyta a hisztit.

ööööööööööö :D :D :D

Miért van egy olyan érzésem hogy pápább vagy a pápánál és se férj, se gyerek nincs a láthatáron?

A legjobb a tanácsokat általában mindig azok adják, akiknél leginkább hiányzik

Bizony rengeteg türelem kell egy gyermekhez. Főleg akkor és ahhoz, hogy a hiszti korszakot túléljétek.

Ha most nem tudod megszelidíteni, akkor később még több gondod lesz vele.

Próbálj nyugodt pillanatokban elbeszélgetni vele, szófogadó mesebeli figurákkal példálózni. Kevés tv, sok mesélés, együtt játszás.

És ha nincs időd főzni, akkor kapd elő a lefagyasztott korábbi maradékot.

Nem szokásom hisztizni, de ha velem szemben valaki megemeli a hangját otthagyom.

2 éves a gyerkőc, és igen tudom nem szabad vele ordítani, mert ő még nem érti azt hogy nyugi, türelem, mindjárt megy anya, egy kicsit várj, és csak ordít még jobban, amire én is idegesebb leszek, mert a kaja odaég kavarnom kell.

Tudom ilyenkor a gyereknek kellene fontosabbnak lenni. Csak aztán jön haza a férjem és mit is mond, mi a kaja, mit eszünk, nincs tiszta zoknim, mikor mosok, vagy annyi hogy nem találom ezt vagy azt és anya rohan megkeresni.

Sok van az anyán, de ezeket mind kizárva tudom a gyerek a fontos, de olykor tényleg nem tudok megállni egy pillanatra és befogni a szám, hanem ráordítok a gyerekre. Vagy mikor a játszótérről menni kellene, mert ebéd és alvás, igaz a gyerek jól érzi magát, de nem akar haza indulni, de nem érzi belül h fáradt vagy éhes, de már ordít is mintha én kínoznám, nem hall hiába suttogok vele, h gyerünk menjünk vagy sss ne ordíts, és ekkor megint kiakadok hogy ott mindenki előtt még megnyugtatni sem tudom, veri magát földhöz csapkod, és így üvölt egészen hazáig a karomban mert a földön csak nem húzhatom.

És persze utána jön a bűntudat, hogy tudtam ezzel a kis csöppséggel ilyet tenni. Elhiszem csak türelem, nincs mentségem hogy munka és munka meg a stressz, ő neki ebből nem kellene észrevennie semmit. Szeretem és sosem bántanám, de egyszer csak elpattan vmi és én is ordítok.

Még az irodámban történt: ovónő ügyfelem (szakképzett a témában) jön, hozza a papirokat, de természetes, hogy vele van az óvodából (másikból, mint ahol ő dolgozik) gyermeke is.

A kicsi unja a banánt, elkezdi piszkálni a konnektorokat (milyen jó, hogy a padlótól 10 cm-re szerelték), leszedtük róla a kicsit, akkor elkezdte piszkálni a számítógépet, arról is leparancsolta az anyja... egyéb dolgok a kicsi részéről, majd bebújt az egyik üres íróasztal alá, és elkezdett hangosan bőgni, erőteljesen vörösre dörzsölve szemeit.

Erre az anyja odament, kirángatta a gyereket az asztal alól és keményen rászólt: mostmár hagy abba a MŰ-hisztit, mert nagyon kikapsz!

Erre a gyerek elhallgatott, és hangosan elkezdett nevetni.

Tessék kérem! A gyereknek csak a figyelem kellett, az, hogy senki mással, csak ővele foglalkozzon az anyja!

Az anyja az ölébe vette, és utána már tudtunk egymással beszélni, a gyerek boldogan maradt az anyja ölében... Pszichológia.

Akinek gyereke van, pontosan tudja, hogy vannak nehéz napok. Egy kimerítő nap után még a legodaadóbb, legtürelmesebb, és minden leg-leg-leg anyával is előfordulhat, hogy elveszíti a türelmét, elszakad a cérna, és tehetetlenségében ordít a gyerekével. Nehezen tudom elhinni, hogy létezik olyan, akinél még soha nem történt ilyen, legfeljebb nem vallja be.

Az ordítás tényleg nem old meg semmit. Ezt mindenki tudja.

Nem szépítem a dolgot. Velem is előfordult, nem is egyszer, hogy elszakadt a cérna. Ilyenkor van az, hogy amint lenyugszom, átértékelem a dolgokat, nyilván meg is bánom.

A gyerekekhez bizony türelem kell. Nem is kicsi.

Nem arról van itt szó, hogy a gyerek egy feszültséggel teli anyával él, és mindennapos az ordítozás.

Az teljesen más, és azt én is elítélem.

Egész nap hisztizett ? Hány éves ? Mikor elkezdte, megbeszélted vele, mi a gondja ? Vajon miért folytatta ?

Esetleg nem volt túl fáradt, álmos ? Nem beteg ?

Nem szabad ordítani, attól nem fog megnyugodni ! Mitől hagyta abba ? Milyen éjszakátok volt ?