Lámpaláz

Az én történetem igazából nem is történet, csak félelem és hiányérzet furcsa ötvözete, része az életemnek, ami elkeserít, ha rágondolok, és mivel általában mindennap eszembe jut, napi szinten okoz szomorúságot és keserűséget.

Nagy álmom már egészen kiskorom óta, hogy színész legyek. Számomra két alternatíva létezik, mióta csak gondolkodó lény vagyok, és mióta azon töröm a fejemet, mi az, ami igazán érdekel: színészet és írás. Mindig is úgy gondoltam, hogy a színészet az „önzőbb” és a több boldogságot nyújtó munka, mert ez egy olyan lehetőség, amely segítségével az ember kiléphet önmagából, más lehet, mint aki valójában, megvalósíthat mindent, amit az életben nem tud, és másokat is eljuttathat egy szebb világba.

Az ember írással is megteheti mindezt, lényeges különbség azonban, hogy fizikailag nem élheti át a művészet csodáját, szellemileg és lelkileg viszont annál inkább.

Önmagában talán még nem is lenne probléma, hogy ilyen vágyai vannak valakinek, de, ha nincs ereje, hogy tegyen is valamit a cél elérése érdekében, ha „tett-iszonyban szenved”, akkor elég szenvedést okoz az „álmodozónak”. És itt kell beszélnem a lámpalázról, ami talán sokunk számára ismert, átélt és kellőképpen gyűlölt jelenség.

Az idei évben háromszor fordult elő, hogy nagyközönség előtt szerepelek (fel kellett olvasnom pár mondatot), ám ez a három alkalom is elegendő volt arra, hogy megtapasztaljam milyen az, amikor nem tud aludni az ember az idegességtől, kiveri a víz, és borzasztóan retteg. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mitől rettegek annyira, mi az, ami miatt kis híján idegösszeroppanást kapok?

Elsősorban a megszégyenüléstől féltem (beleakadok a szövegbe, mindenki rajtam fog nevetni, sajnálni fognak stb.), valamint attól, hogy soha senki nem fogja elfelejteni az esetlegesen előforduló megszégyenülést, és örökké nevetségesnek fognak látni azok az emberek, akik tanúi voltak a jelenetnek.

Még nem is következett be a „katasztrófa”, már rettegtem a következményeitől. Végül a három alkalomból az egyiknél bakiztam, ami miatt el is voltam keseredve, mégsem volt olyan szörnyű élmény, mint képzeltem.

Nem régiben megint felkértek nyilvános szereplésre az iskolában, azonban visszautasítottam, nem voltam hajlandó megint átélni ezt a napokig tartó „holdkóros” állapotot.

Szeretném a segítségeteket kérni! Mit lehet tenni az ilyen nagyfokú lámpaláz ellen? Van-e hasonló tapasztalatotok?

Mindenképpen szeretném ezt magamban legyőzni, mert nem akarom úgy végigélni az életem, hogy nem tettem semmit annak érdekében, hogy legalább kipróbálhassam, milyen színészi képességeim vannak. A kudarc talán kevésbé fájna, mint a tehetetlenség…