Kész, feladom, nem bírom tovább. Utoljára alázott meg az... (beszélgetős fórum)

Amikor szétcsesződött az életem (saját hibámból), nekem se volt sok választásom. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Anyuék befogadtak, és nem is akartak elküldeni. Nagyon kevés pénzem volt, de úgy se akartam náluk lenni, mert nem akartam őket terhelni a hülye döntésem következményeivel.

Volt a régi házunk, ahol se fűtés, se villany, se víz nem volt, a plafonon befolyt az esővíz, és mindenhol egerek rohangáltak - ide terveztem visszamenni, amennyiben minden kötél szakad. Oda is pakoltam a cuccomat.

Úgy, hogy ott volt a 12 éves gyerekem is a képben, mert AKARTAM őt, mentem mint a gép. Nagyon sok helyre kiírtam, hogy lakást, alkalmi munkát keresek. Csak az volt előttem, hogy meg akarom csinálni.

Más téma, hogy nem kellett odamennünk a gyerekkel, mert időközben kaptam az apartmantakarításos munkát. Viszont ott egy olyan lakást kaptam, ami egyetlen szobából és egy fürdőszobából állt, és ott befújt a szél az ajtó alatt. Egy ágyban aludtunk a gyerekkel, volt nettó 50.000 forintom, és sokszor el kellett rajta gondolkoznom a boltban, hogy a gyümölcsöt vagy a joghurtot vegyem meg a fiamnak.

Kemény időszak volt, de én úgy gondolom, az ilyen helyzetek erősítik meg az embert. Időm se volt, hogy sajnáljam magam. Annak örültem, hogy együtt lehetek a fiammal.

Szerintem menj. A körülmények egy dolog, de az, hogy nem lesz anyud a közvetlen közeledben, már sokat fog javítani a helyzeten. Ne azon filózz, hogy mik a felmerülő problémák, hanem azon: hogy lehet őket megoldani. Egyetlen pillanatnyi nyugalom is bőven jobb, mint állandóan szorongani.

Van egy része a dolognak amit kicsit nehezen értek.

Adott egy ház együtt éltek,,rendben.

Hogy a fenébe nem tudjátok,,vagy estedben nem tudod elkerülni.Fizikailag.

Szóval egy ház elég nagy ahhoz hogy ha nem akarnátok nem is nagyon kellene találkozni.

Egy lehetőségen gondolkodom még ami azonnal kivitelezhető lenne, de bizonytalan vagyok.

Át tudnék menni a másik házba amíg összeszedem magam, elkezdek dolgozni, és félre tudok tenni annyit, hogy biztonságosan elköltözzek egy bérleménybe. Párszor már úgyis elhangzott anyám szájából, hogy takarodjak át oda a kutyámmal együtt.

Viszont az a ház felújítandó, büdös, zsizsikes, nem lehet rendesen tisztálkodni, nincs rendes felszerelés, nincs fűtés csak a szobákban, máshol süvít be a szél az ablakok mellett. Kutyával sem túl jó, mert kizárólag pórázon tudnám kivinni, és egy belső szobába kellene zárnom ahhoz, hogy ne szökjön ki a bejárati ajtó kinyitásakor, tehát kockázatos.

Emellett félek attól, hogy a rossz körülmények, a teljes magány és elhagyatottság ennél is jobban megviselne, és ahelyett, hogy erőre kapnék, még rosszabbul leszek. Az a legkevesebb, hogy anyám oda is bejárna kutatni, ha nem lennék itthon.

Fogalmam sincs mi történne. Lehet kidobálná a cuccaim az utcára, vagy ha nem megyek el, még jobban megkeserítené az életem.

Én is meg akartam felelni neki (mióta az eszemet tudom), de egyszerűen soha semmi nem jó és nem elég, így belefáradtam. Az életemben semmi szégyellnivaló nincs, mégis mindig rajtam köszörüli a nyelvét a pletykapajtásainak. Nem vigasztal, de másokkal is ezt csinálja, ráadásul körforgásban.

A pszichés betegben a "gonoszság" és még ezer FONÁK emberi tulajdonság a nem megfelelő KÉMIAI folyamatok miatt van.

Megfelelő orvosi ellátás (gyógyszerek + terápia) (ami ugye manapság minden szakterületen siralmas), annyira rendbe is hozhatja a beteget, hogy konszolidált életet tud élni.

Van, aki teljes értékű munkát is végezhet. Van, aki munkaképesség-csökkent foglalkoztatásban helyt tud állni. Sajnos vannak, akik még gondozás alatt sem tudnak hosszabb, pontos megbízásokat elvégezni...

Nagyon sok kezelt pszich-beteg jámbor, kedves, szeretetre képes és méltó is rá.

A magas vérnyomásúak is gyszer nélkül agyvérzésekben meghalnának; a nagyothallók hallókészülék nélkül nem hallanának; az amputált lábúak kerekesszék nélkül aligha tudnának erre-arra eljutni; a kora gyermekkori védőoltások nélkül csecsemőhalálok lennének számolatlanul, mint a múlt században; az inzulinra rászorultak is inzulin nélkül búcsút inthetnének az életüknek.

A betegséget senki sem kéri magának...! Az lesújthat bárkire (BÁRKIRE!) - sajnos.

És akkor mi történne ha elzavar, és maradsz? Egyszer csak lecsillapszik nem?

Én nem is merek tanácsot adni, persze nem is kértél, nem ismerem a pontos helyzetet, és hogy mire mi a reakciója. Mivel engem erősen terrorizált, bennem volt egy megfelelési kényszer. Persze sosem sikerült, de legalább megtűrt mikor a legnagyobb szükségem volt rá.

van aki beleroppan, nehogy így járj! Tanulj szorgalmasan és mielőbb menekülj onnan! Vagy vitesd el. Tessék, mégis csak osztom az észt, pedig tudom, nagyon nem kéne, de sajnállak és kijött belőlem. Remélem mielőbb lesz valami megoldás.

Eléggé idegenek vagyunk egymásnak, felszínes a viszonyunk. Kedves, segítőkész velem, de igazából anyám mindig tett és tesz arról, hogy mi ne kerüljünk közelebbi kapcsolatba.

Úgy gondolom, hogy ő semmiképp sem akar ezzel a problémával foglalkozni, neki mindig van valakije akivel a szabadidejét tölti, nem is nagyon van itthon.

Azt szeretném kérdezni, hogy anyud férjével milyen a viszonyotok?

Ha normálisan viszonyul hozzád, esetleg nem lehetne vele "összefogni", hogy "helyre tegyétek" anyukádat? Lehet egyszer kellene őt leordítani úgy istenigazából kettőtöknek - bár ha elmebeteg, akkor nyilván ez is haszontalan ötlet.

De ha úgy istenigazából meg lenne neki mondva, hogy hányas a kabát, lehet valamivel visszább fogna. Ha csak elmászkáltok mellette, mint a riadt kisegerek, tudja, hogy bármit megcsinálhat veletek.

Egyébként ha hisztizik vagy nem normálisan viselkedik, mondd meg neki, hogy ha nem hagyja abba a hülyeséget, kihívod rá a mentőket. Ez egy "vészterv" inkább, nyilván a mentőkkel nem szórakozunk - de ha nagyon bekattan, akkor ha csak egyszer is kijönnek hozzá & beviszik, talán legközelebb 2x is meggondolja, hogy viselkedjen.

Ne sajnáld - ő se sajnál téged...

Megint kicsinált.

Most azt kívánom, bárcsak másé lett volna a kutyám mikor pici volt, nem fájna neki a hiányom és nekem sem az övé, mert nem is ismernénk egymást.

A lelkem sokkal szegényebb lenne nélküle, de ez az ember minden erőm elszívja, sok dologban arra a személyre emlékeztet aki bántalmazott, nem véletlen szimpatizáltak egymással titokban.

Nagyon szeretném, ha véget érne az egész. Nem látom a kiutat, senki és semmi nem ad erőt. Feladnám, ha lehetne, nem bírom tovább, úgy érzem csapdában vagyok.

Ha nekem címezted a hozzászólást, akkor köszönöm szépen! 🙂

Igen, a kutyusra nagyon vigyázok, az ő jólléte számomra az első.

Kezdetnek jó lesz. De olyan energiával, hogy el is higgye. Értem, hogy nem vagy ilyen, pont ezt használja fel ellened.

Hajrá!

Azt, hogy milyen arányban vagy tulajdonos, megnézheted az ingyenesen lekérhető tulajdoni lapon. Vagy a helyrajzi szám kell hozzá, vagy a pontos cím.

Nem hiszem, hogy van neki. Szerinte mindenki hülye, aki nem úgy gondolkodik, mint ő, és nem aszerint viselkedik ahogy elvárja.

Ha szóba kerül a viselkedése, az a válasza, hogy őt mindenki hagyja békén, le lehet kopni róla.

A férjét már nem érdekli, kerüli anyámat ahogy tudja. De egyébként sosem kérne segítséget. Olyan, mintha nem is akarna normálisan viselkedni.

Lehet, hogy érdemes lenne beszélni egy pszichiáterrel. Úgy tudom, hogy nem kell beutaló. Egy kis adagban szedett gyógyszer segítene abban, hogy a fizikai tünetek enyhüljenek és az már fél siker. Ha rosszul vagy, tehetetlen vagy.

Gondolj arra, hogy a legjobban úgy tudsz bosszút állni anyádon, ha jól vagy és nem tud lerántani a mélybe. Ehhez pedig minden eszközt igénybe kell venni.

Van betegség tudata?

Esetleg sejti ,hogy a viselkedése minden csak nem normális?

A férje nem tudná meggyőzni,hogy menjen és kérjen segítséget egy pszichiátrián?

Minden alkalommal ellenőrzi mit eszek és mennyit… Ha soknak ítéli azért csesztet, ha kevésnek akkor azért…

De ezt a férjével is csinálja.

Hova megyek, kivel beszélek… Írtam előbb, leveleim kibontja, cuccaim közt kutat. Ha azt mondom valamire, hogy az én dolgom, felháborodik és fenyeget, hogy így forduljak én is hozzá majd…

Szándékosan meztelenül járkál előttem (a férjével nem mutatkoznak így egymás előtt). Rettentő kellemetlen, sokszor szóltam neki, hiába.

Nem tudom mi a problémája, mármint orvosilag, de tényleg úgy érzem belepusztulok.

Ehhez is tudok kapcsolódni egy ismeretség révén. Ott is fiút várt az apa. Amikor az első gyerek lány lett, sárga rózsát vitt a feleségének, mondván, hogy piros rózsa majd akkor dukál, ha fiút szül neki. Mintha nem a férfin múlna a gyerek neme. Röhej. Másodjára meglett a fiú, egész életében ő volt a kedvenc, a lány csak kritikát kapott és rendszeresen verték. Aztán megszülettek az unokák, "érdekes módon" a fiú gyerekei lettek a kedvenc unokák. De ettől nem volt rossz a kapcsolat, a lány és a gyerekei is rendszeresen látogatták és segítették a szülőket. Elfogadták, hogy a másik a kedvenc és kész.

Aztán meghalt a mama és a lánya akkor szembesült azzal, hogy kizárta az örökségből, arra hivatkozva, hogy érdemtelen rá. Na most, akkor lesz valaki érdemtelen az öröklésre, ha az örökhagyó életére tör. Mondanom se kell, hogy ilyen nem történt. Mindezt hosszú évekkel a halála előtt tette a mama, az apa tudtával. Valszeg azért volt érdemtelen, mert lány. Az unokák még egy darabig látogatták a nagypapát, de pár évre rá azt mondták, hogy nem tűrik tovább azt a stílust, ahogy beszél velük. Mára nincs semmilyen kapcsolat köztük.

Azt még hozzátenném, hogy ez a mama anyám osztálytársa volt és én rengeteget nyaraltam náluk gyerekkoromban, de akkor az ő gyerekeik már felnőttek voltak. Nekem ők egy aranyos néni és bácsi voltak, imádtam náluk lenni és álmomban nem gondoltam volna, hogy mi zajlott a háttérben, a négy fal között. A lányuknak anyám a keresztanyja, de még ő sem tudta, amíg olyan 40 éves kora körül el nem mesélte neki.

Ami a lelkisegély-szolgálatot illeti, szerintem azért érdemes beszélni velük, mert idegeneknek könnyebb elmondani a dolgokat és ők biztosan nem ítélkeznek, akármit is mondasz. Meghallgatnak és tanácsot is adnak, hogy hogyan tovább. Főleg ha öngyilkos gondolataid vannak. Nyugodtan sírj, megszokták. :) Én évekig voltam önkéntes segítő egy segélyvonalnál, de azt csak 21 éves korig lehet igénybe venni, elsősorban gyerekekkel foglalkoznak, úgyhogy oda nem tudlak iránytani, de azt tudom, hogy a NANE bántalmazott nőkkel foglalkozik, szerintem érdemes őket is felhívni. A párkapcsolatod ügyében mindenképpen, mert nem szabad, hogy újra ilyenbe keveredj.

Azért is érdemes megkeresni őket, mert látni fogod, hogy nem vagy egyedül, mások is szenvednek, de nem szabad csendben kínlódni, eljön az a pont, amikor muszáj segítséget kérni.

A munkáról még az jutott eszembe, hogy vállalhatsz kutyasétáltatást vagy kutyafelügyeletet háznál. Sokan nem szeretik panzióba adni a szőrös családtagot.