Erő, kitartás, vasakarat. Győzd le önmagad...mert megéri!

Első cikkemre sokan reagáltak és ezúton is szeretném megköszönni a sok biztatást.

Eddig szépen haladok a célom felé, de van pár gondolatom, amelyet úgy érzem, meg kell osztanom a sorstársaimmal.

Én sajnos kis koromtól hízásra hajlamos vagyok. Olyan ember, aki csak ránéz egy csokira és máris felugrik a mérleg nyelve.

Az előzményekről talán annyit, hogy 94,5 voltam a kezdetekkor. Tegnap 82,2 kg-ot mutatott a mérleg. Kalóriaszámolós módszer segítségével és heti 4-5 kemény edzéssel sikerült több mint 12 kilót leadnom. Persze örülök és büszke vagyok magamra, hogy idáig eljutottam és nem adom fel, míg el nem érem a 65 kilót, de gyengébb pillanataimban feltettem már magamnak a kérdést, megéri? Meddig bírom még? Megszokom idővel ezt a fajta életmódot? Miért van az, hogy vannak emberek, aki bármit, bármennyit, bármikor megehetnek és nem kell aggódniuk a súlyuk miatt? Miért kell nekem egész életemben amiatt aggódni, mit ehetek és mennyit?

Pedig nem éhezem, szépen rendszeresen eszem kis adagokat és persze egészséges ételeket készítek magamnak. Sokkal jobban is érzem magam, energikusabb vagyok, azokat a ruháimat hordom, amikre már négy éve rá sem néztem... Mégis néha, mikor elgyengülök, azt érzem, valami hiányzik. Hiányzik, hogy nem ehetek akkor, amikor kedvem támad és megkívánok valamit. Nem tudom, ki mit gondol erről, de szerintem a túlsúlyos emberekkel pont az a gond, hogy nem akkor esznek, mikor éhesek. Ha megláttam valamit a hűtőben, vagy az üzletben a polcon és megkívántam, megettem. Pedig nem voltam éhes. És ez a legnagyobb hiba. Nem az éhségünk irányít bennünket, hanem az ízlelőbimbóink. Szerintem ez is olyan, mint bármelyik szenvedélybetegség. És tapasztalatból mondhatom, hogy rettentően nehéz kigyógyulni belőle.

Most már elmondhatom, hogy gyógyuló félben vagyok. Messze vagyok még attól, hogy nem fog el a vágy, ha meglátom a kedvenc csokimat...sőt talán sose gyógyulok ki teljesen, de a lényeg, hogy megtanuljuk kontrollálni magunkat. Nem szabad engednünk a csábításnak, erősnek és határozottnak kell maradnunk. És főleg POZITÍVAN kell hozzáállnunk. Mert én hiszek benne, hogy megéri. Megéri minden lihegéssel és izzadással teli pillanat a szobabiciklimen, vagy az edzésen, hogy saját magammal harcolok, mikor főzés közben a kisördög belebúgja a fülembe "ugyan már egy kis adag nem árt meg", megéri az önmegtartóztatás...ha a végén elégedetten, sőt boldogan kijelenthetem: "Megcsináltam! Elértem az álomalakom!"

Az én harcom még sokáig el fog tartani, de van már pár példaképem és kedves barátom köztetek, akik hisznek bennem és ez jól esik. Erőt ad a férjem biztatása, hogy minden nap elmondja, mennyire büszke rám, amiért nem adom fel.

De a legfontosabb mégis az, hogy szeretnék a lányomnak bizonyítani. Igaz ő még pici, de meg akarom mutatni neki is, hogy bármit elérhet, ha keményen harcol érte és hisz önmagában. Szeretném, ha pár év múlva büszke lehetne rám és nem az elhízott középkorú anyját látná bennem, hanem egy csinos, energikus, divatos fiatalasszonyt, akivel bármikor elmehet vásárolni, vagy buszkén bemutathat a barátainak.

Sok célom és álmom van még a jövőre nézve, de csak úgy tudom megvalósítani őket, ha visszatalálok önmagamhoz.

Mert tudom, hogy megéri!