Én meg nem tudom, mit tegyek….

Nagyjából 3 éve regisztráltam erre az oldalra. (Ne nézd meg, barátom, nem ezen a néven :))

Embereket ismertem meg, néhányan barátokká is váltak.

Egy ilyen barátság történetét mesélem el, és megkérdem, te mit tennél…?

Hamar egymásra találtunk az arctalan világban, mert egyformán fordult a gondolkodásunk. Együtt nevettünk, együtt borzadtunk, ugrottunk a hülyeségre, piszkáltuk az okoskodókat, bolondoztunk a hülyéskedőkkel. Leveleztünk, minden gondolatunk, gondunk-bajunk megosztottuk. Egymás arcát, hangját megismertük, bár tovább nem mentünk.

Mégis annyira hatott rám, hogy a naplómban is sokat foglalkoztam az ő ügyes-bajos dolgaival, hatással voltak a mindennapjaimra. Az én életem rendezett volt, a munkámat élveztem, a gyerekeimmel és sikeres férjemmel szerető családban éltünk.

Barátnőm élete kevésbé volt nyugodt, s még kevésbé elégedett, rendezett. Munkája ugyan volt, de csak a pénzkereséséi funkciója volt meg, monoton, élvezet nélküli. Egyedül élt egy szem fekete kandúrral. Barátai nem voltak, viszont rendelkezett egy volt férjjel, aki korábban a barátokat üldözte el, majd némi tettlegesség után lelépett egy gazdagabb és hisztisebb nő oldalán.

Ő maradt. Vidáman a felszínen, de a máz alatt megtépázott önbecsüléssel, néha már-már bipoláris egyéniséggel. Csinos nő, homokóra alkattal, igéző szemekkel, dús ajkakkal és eltaposott önbizalommal, meggyalázott lélekkel.

Lassan ébredezett, kereste és meg is találta a szerelmet - ilyen adottságokkal nem volt nehéz megtalálnia. Volt egyetlen hibája Mr. Tökéletesnek, márpedig egy feleség és két gyermek személyében materializálódott.

Ó, hogy féltettem a barátnőmet, jaj, csak bele ne szeress - intettem - tudod, hogy sosem válnak el, az sem igaz, hogy megromlott a kapcsolat, hogy eltávolodtak volna… Persze tudta ő, ám mégsem hitte. Egyre jobban belekavarodott, szerelmes lett, mint egy tini. Ha közelgett a randevú ideje, ő szinte szárnyakra kapott a boldogságtól, ha valami miatt mégsem jött össze, akkor napokra magába temetkezett, bezárkózott, zokogott, halni kívánt, hisz neki még ennyi sem jár, hogy kicsi – ha lopott is – boldogsága legyen.

Rajta keresztül közvetve én is megismertem szerelmét, aki nekem is szimpatikus volt. Értelmes, humoros, vonzó; olyannyira, hogy nagyon közel éreztem magamhoz. Néha még ugrattam is Gerdát, hogy nyilvánvaló, hogy a férjemet ejtette rabul a szerelmével, ám ha mégsem, akkor a klónját. Persze a férjem hűségéhez kétség nem férhetett, nem csak megbízhatósága miatt, hanem mert akkoriban mindig szem előtt volt. Gerda ráadásul olyan apróságokat is megosztott velem, ami alapján biztos nem lehetett a férjem a szerelme, hiszen én is észrevettem volna a változásokat. Egy napon szerelme mindenhol megborotválkozott a kedvéért, levágta a szakállát, de minden más szőrzetét is – veszélyes mutatvány, ha valakinek valódi felesége van, nem csak névleges. Ez egyfajta bizonyíték is volt, hogy nem hazudott a férfi, mi szerint a feleségétől testileg is, lelkileg is eltávolodtak egymástól. Máskor – két hétre a borotválkozásra - egyforma piros kabátot vettek, majd hamarosan egy egész hetet kettesben töltöttek Prágában.

Sajnos nem tart minden boldogság örökké. Fél éve minden kiderült, a feleség válaszút elé állította a lovagot, aki megtört, vissza akart térni a családi fészekbe. Elhagyta drága barátnőmet, sok boldogságot kívánt neki olyan mellett, aki megérdemli őt – mert ő csak felesége elveszettnek hitt szerelmét visszanyerve tud boldog lenni.

Gerda összeomlott, megalázta magát, sírt, könyörgött, de hasztalan.

Öt hónapja eltávozott közülünk. Önként. Örökre…

Örökre…?

Három hete a férjem levágta a szakállát és megborotválkozott mindenhol. Legalábbis azt hiszem, hogy mindenhol. Barátnőm halála ugyanis annyira megviselt, hogy nagyon eltávolodtunk egymástól. Már hónapok óta nem szerelmeskedtünk. Egy hete rettenetes piros kabátban jött haza…

Sokkal vidámabb.

Elmondta, hogy üzleti útra holnap Prágába kell utaznia.

Én meg nem tudom, mit tegyek…