Barátok nélkül

Gyerekként nem volt gondom a barátok hiányával, mindig volt elég, bandákba verődtünk, játszottunk, sétáltunk, jól éreztük magunkat együtt. Kb. 12 éves koromtól 15 éves koromig volt az első igazi "legjobb barátnőm". Együtt kezdtünk pasizni, mindenhova együtt mentünk, időnként még náluk is aludtam. Mikor a kamaszkorba léptünk, új barátokra tettünk szert, és onnantól társasággal jártunk szórakozni. Kezdett lazulni a barátságunk, majd jött egy fiú, aki nekem is tetszett, neki is, és végül is ráment a barátságunk.

Ezután jött a következő "legjobb barátnőm", akivel ugyanúgy együtt jártunk szórakozni, rengeteg beszélgettünk, nagyon szerettük egymást, szinte mindenben egyetértettünk. Neki is lett egy komoly kapcsolata, nekem is, ezáltal kicsit eltávolodtunk egymástól, de nem szakadt meg a kapcsolatunk, és hamarosan újra szoros barátság alakult ki köztünk. Aztán pánikbeteg és agorafobiás lettem, nem tudtam kimozdulni otthonról... Egy ideig járt hozzám, aztán elmaradt. Elhagyott az akkori párom is, és én végtelenül magányos lettem. Azóta megtaláltam a szerelmet, akivel már nyolc éve boldogok vagyunk, de barátnőm nincs. Nincs, akit felhívhatnék, ha örömöm vagy bánatom van, akivel megoszthatnám a csajos dolgaimat... A legjobb barátnőm a nővérem lett, akit nagyon szeretek, de néha jó lenne egy nem családtag is...

Esélytelen vagyok a barátkozásra? Nem vagyok kismama, nem vagyok anyuka, sem szingli - ők többnyire egymással barátkoznak. Van még esély a munkahelyen összebarátkozni valakivel. Feltéve, ha van munkád… Nekem nincs.

A hozzám hasonló nők hol vannak? Kivel barátkoznak? Talán hirdetést kellene feladnom ezzel a szöveggel: „32 éves, párkapcsolatban élő nő, kizárólag barátság céljából, hasonló nőket keres. Nem vagyok kismama, sem nagymama, sem anyuka, valamint nem fogyózom, viszont dohányzom. Ha szeretsz dumcsizni, sétálgatni, nevetni, keress”? Valamiért az az érzésem, nem özönlenének a jelentkezők.

Voltak barátnőim... Én voltam a mindenkit megnevettető, mindenkit meghallgató, mindenkinek segítő barát. Ha este 10-kor csörgött a telefonom, és egy sírós hang szólt bele, hogy „szakítottunk”, nem csaptam le a telefont, vigasztaltam rendületlenül. Azt hiszem, jó barát vagyok/voltam/lennék... Mégsem találok barátnőt. Pedig olyan jó lenne néha rácsörögni valakire, hogy nincs-e kedve megenni egy fagyit velem. Jó lenne néha csak pletyizni a semmiről, és csajos estét tartani. Jó lenne valakivel együtt örülni a boldogságának, és kiállni mellette a bajban. És jó lenne, ha valakitől visszakapnám én is ezeket a dolgokat…

Nehéz felnőttként igazi barátra szert tenni… Szeretném hinni, hogy azért nem lehetetlen.