Amikor villámcsapásként ér a felismerés...

Kezdjük a legelejéről! 3 éve, mikor összeismerkedtünk egy nyári kalandnak indult az egész, akkor is benne voltam egy hosszútávú kapcsolatban, ami nem igazán működött már, de valahogy se vele, se nélküle nem tudtam elképzelni a jövőképemet.

És akkor jött ő, aki beindította a fantáziámat azzal, hogy én élek és kellek valakinek, élveztem minden percét, hogy lohol utánam, próbál megszerezni, de én tényleg nem akartam megint lekötni magam, hosszú időre. Felejthetetlen nyár volt, olyan fordulatokkal teli, amit el sem tudtam volna képzelni, ha ő nem lép be az életembe. Telt az idő, aztán megtörtént a dolog, sose mentem bele egy éjszakás kalandba, tényleg elvesztettem a fejem. Nekem akkor úgy volt, hogy lesz munkám egy távoli városba messze tőle, tudtam, hogy távkapcsolatba nem szeretnék élni, viszont annyira jó volt vele minden perc, hogy nem tudtam ellenállni a csábításnak, vitt az ár magával.

Aztán elmúlt a nyár, ahová mentem volna dolgozni, felhívtak, hogy már nem kellek, mert most nincs olyan helyzetben a cég, hogy fel tudjon venni még egy alkalmazottat.

Az én mérlegem megint egyoldalúra fordult, mert Ő segített kimászni egy olyan kapcsolatból, aminek se eleje se vége nem volt, viszont az életem az a rész, hogy dolgozó nő legyek elúszott.

Így hát hivatalosan is együtt maradtunk, neki van, volt biztos munkája, nekem meg sehogy sem akart összejönni, mondván, hogy pályakezdő, tapasztalatlan fiatalokat senki nem szívesen vesz fel, erre még rátetőzött a gazdasági válság, onnantól kezdve teljes káosz volt. Így hát kialakult egy olyan életritmus, hogy ő dolgozott, én meg a nap 24 órájában azon fáradoztam, hogy neki könnyebb legyen és ahol csak tudtam levettem a plusz terheket a válláról: mostam, főztem rá, vezettem a háztartást és mire észbe kaptam, addigra már annyira megszerettem, meg olyan harmonikus volt minden, hogy azt hittem, ilyentájt mi már jegyespár leszünk. Álmodoztam, terveztem a jövőnket, hogy mi hogyan legyen! Valahogy jelként fogtam fel, hogy azért nem jött össze anno az a munka, mert nekem ezt a feladatot szánta a sors, hogy társa legyek ennek az embernek!

És most két hete megtudtam, hogy félrelépett egy nála 13 évvel fiatalabb lánnyal! Nem tudtam elhinni, hogy ekkora nagy bakot lőttem, így félreismertem azt, akiről azt hittem mindent tudok, okom nem volt rá, hogy féltékeny legyek, sosem volt az a típus, aki megfordult az utcán a csajok után meg tényleg mindig szeretgetett, éreztem, hogy szeret velem lenni és akkor át kellett élnem ezt a fájó villámcsapást.

Pokoli egy érzés, amikor az álmaid, vágyaid, hited egyszer csak kettétörik.

Azóta nagyon sokat beszélgettünk erről a témáról, hogy ez hogyan történhetett meg. A legfőbb ok az volt, hogy ő nagyon magába zárkózó, ha volt is probléma, sose mondta ki, volt egy-két pillanat, amikor ki tudtam belőle szedni, hogy mégis mi nyomja a lelkét, de alapjában véve nem az a kitárulkozós típus. Így utólag, mikor már megtörtént a baj, azt mondta, hogy én teljesen a nyakára másztam, amiben lehet, hogy van valami, hiszen nekem nem volt munkám, nekem ő volt a munkám és én szentül hittem, hogy minden úgy jó, ahogy van, mert sosem mondta, hogy változtassunk a dolgokon!

Ennek ellenére szeretem, mert az nem megy vezényszóra, hogy valakiből kiszeress, ugyanakkor nagyon csalódott vagyok és nagyon fáj, hogy tudom ez a kapcsolat ezzel a dologgal meg lett mérgezve és már sosem lesz ugyanolyan. Már nem fogok tudni többet álmodni, hogy mi legyen és ha nincsenek céljai az embernek, akkor élete sincs!

Ezt a cikket azért szerettem volna veletek megosztani, mert kb. 1 hónap mire megjelenik és kíváncsi vagyok, ez idő alatt hogyan fog alakulni az én életem, hogyan fogom majd akkor látni a dolgokat!

Most jelenleg hatalmas fájdalmat, csalódást érzek, amit így vagy úgy, de szerintem nem érdemeltem meg!

Én csak boldog szeretnék lenni, remélem, tudok még egyszer azzá válni!