Amikor egy fiatal felnőtt összeveszik az anyukájával (beszélgetés)

Atyavilág! De erős konzekvenciát vontál le így ismeretlenül az édesanyáról.

Szerinted mire való egy család, helyesebben annak a felnőtt tagjai? Csupán kötelességeik vannak, elvárásaik nem lehetnek?

Na majd, ha lesz gyereked kíváncsi lennék rá változik-e a véleményed, vagy egy elkényeztetett emberi egyedet nevelsz, aki carik a fejedre?

A család arra való, hogy összetartsanak, ha baj, probléma van segítsenek egymásnak.

Nem a munkából, iskolából rángatta ki az idősebb gyerekét az anya. Azért az elég gáz lenne, ha egy huszonéves nőt nem lehet megkérni, hogy ébressze fel a testvérét.

Ha tényleg kiabált a lányával, azt elítélem, mert megalázó.

De nem tudjuk mi hozta ezt már ki az anyából.

Mik a zsarolások? Nem mindegy, hogy azt mondja, hogy tegyél le a közösbe havi 100 ezer forintot, mert felvágom az ereimet, vagy mondjuk, ha nem jössz haza hétvégére nem főzök legközelebb vacsorát.

Nem volt helyes egy idegen előtt kiabálni veled, de nem tudhatom, miért volt úgy kiborulva. Lehet anyagi, érzelmi gondjai vannak. Jobban örülne, ha Te is biztos egzisztenciát teremtenél magadnak.

Tényleg erről kívülállóként, nem ismerve mindkét részről a helyzetet nem lehet igazán mit mondani.

Anyukád 100% más történetet mondana. Nem véletlenül tette ki az ajándékokat.

Annyira kiszámíthatatlan az élet, legyél a bölcsebb, vigyél egy szál virágot, és béküljetek ki!

Ne bocsánatot kérj, hanem tisztázd az érzéseidet. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Ha nem megy másképpen írd le egy levélben, már kíváncsiságból is el fogja olvasni. Sok sikert!

Hú, nem tudom. Kinek mi a bagatell, lehet számosra az volt, Édesanyádnak nem. Az esetet nem ismerve nem lehet itt igazságot tenni.

Az öcséd lett a legnagyobb vesztes, hogy nem volt aki ébressze.

Ja, értem ezt, igazad van.

Csak a szülő is ember.

Jobb lenne előre leülni, és tisztázni, ki mit akar valójában, és az mivel jár.

Ezzel nem értek egyet. Persze mindenkinek más a véleménye, nyilván.

De attól, hogy ilyen a természete egy anyának, még szeretheti a gyerekét és lehet jó anya.

Amúgy meg ma már a kényszer nagy úr. Ha jól értem, akkor a másik szülő otthon van, csak lehet reggelente előbb elmegy dolgozni, mint az ébredése lenne a másik gyereknek.

Rengeteg család él úgy, hogy az egyik szülő hetel vagy még tovább van távol. Akkor az nem anya és nem apa?

Egyébként ez örök huzavona, hogyha normálisan tanulsz nappalin, akkor rá vagy szorulva a szüleidre. Akkor el kell viselni az ilyen sztorikat.

De lehet úgy is dönteni, hogy elmész, és akkor magad uram, de akkor meg lehet fillérezni, kihasználva dolgozni, és nem annyit foglalkozni a sulival, ami esetleg később kijön...

Azt a konkrét helyzet dönti el, melyik a jobb. Ha még viselhető, akkor inkább az első, de ha már nem, akkor a második. Egyik sem könnyű.

Nálunk mondjuk szóba sem jött még 22 évesen sem, hogy ott aludjon a párom, de még engem sem engedtek el hozzá normálisan, én voltam a k.va, amiért elmentem. Ez nagyon nem jól volt kezelve, de ma már ők is látják... Aztán utána meg simán együtt laktunk 5 évet úgy, hogy összeházasodtunk, és 2 gyerek is született. Amikor a 3. született, akkor szép finoman kidobtak - akkor már igazuk volt, akkor már megvolt a diploma - és akkor voltak azért összeszólakozások. De utólag nézve ez természetes.

Kemény vélemény...főleg annyi infó alapján, amit erről az anyukáról tudsz.

Remélhetőleg te tökéletes, sosem tévedő, mindig az elvárható legjobban és hibátlanul reagáló anyulka vagy/leszel.

Azért majd számolj be, ha a gyermekeid a kamaszkorban lesznek, hogy nekik mi a véleményük:))

Ja... és azért taníts nekik egy kicsit több empátiát és toleranciát, mint amit most pillanatnyilag a hozzászólásod tükröz...

Ezt én is tapasztaltam, nálunk is így volt..

Nálunk a páromat nagyon nem akarták férjnek, meg a "korai" gyerekvállalást. Aztán ma meg már örülnek, hogy ilyen férjem van, és 4 szép gyerek.. Sokmindent másként látnak, de ma már azért én se csodálkozom, hogy aggódtak. A lányom hirtelen 13 éves lett, (mert most született ugye), és tényleg nagyon nehezen fogja fel az ember, hogy hát felnőtt...

Ez egy kicsit elhamarkodott volt. Te hol is tartasz a gyerek-szülő-gyerek dologban? :D :D :D

Anyagi egzisztencia is kell, munkahely, ottani feltételeknek megfelelni, nemcsak az otthoniaknak. Nagyobbacska gyerek még örül is, ha egy kicsit fellélegezhet (némi felügyelet mellett), meg hadd tanuljon ő is némi önállóságot.

Nagyon nehéz a leválás, mindenki megsínyli, a szülő is, a "gyerek" is.

Sok a pillanatnyi hangulat egy-egy vitában, kevés az érv. Van, amikor nem is lehet érvelni, inkább később, amikor elcsitultak az indulatok, akkor próbálkozni.

Annak idején nekem is rengeteg vitám volt otthon, és utólag szülőként a mostani tapasztalatommal, nem biztos, hogy mindig igazam volt, de ehhez sok-sok évnek kellett eltelnie. Közben a szüleim is sokat változtak, Édesapám él már csak, és ledöbbenek, mennyit fordult vele is a világ, amit nekem nem engedett meg, unokától már természetes.

Mi nők hajlamosak vagyunk egy kicsit elsárkányosodni, néha nehéz ellenállni, hogy szó-szót követ játékból idejébe kiszálljunk.

Ha adnak, el kell fogadni :) Majd, amikor rád kerül a sor, szeretettel továbbadni a következő generációnak :)

Én is nagyon sokat vitatkoztam anyukámmal. Nálunk mindig az volt, hogy csak a szülőknek lehet igaza, mert ők tartanak el. Sokszor ment a lelki zsarolás és egyebek. Ennek ellenére mindig jóban voltam a szüleimmel és nagyon ragaszkodom hozzájuk, de szerintem nem így kellett volna sokszor viselkedniük. Amikor elköltöztem, akkor sokat javult a helyzet, de ha valamiben nem értettem egyet anyával, akkor mindig az volt, hogy őt nem érdekli, azt csinálok amit akarok és megsértődött. Sokszor azon vesztünk össze, hogy próbáltam neki megmagyarázni, hogy hadd legyen már saját véleményem, ne akarja rám erőszakolni az övét.

Aztán amióta férjhez mentem és gyerekem van, azóta is vannak viták, de sokat javult a helyzet. Persze sokszor van az, hogy épp miért nem adok ezt meg azt a gyereknek meg ilyenek, mert amikor mi voltunk kicsik lehetett és semmi bajunk nem lett stb. De anyukám ilyen, megváltozni sosem fog. Én már annak örülök, hogy sokkal kevesebb a vita köztünk.

Munka mellett, estin is lehet tanulni. Vagy előbb dolgozni, aztán tanulni. Sokan teszik így!

Sok sikert!!!

Te már felnőtt vagy, ha már gyakorlatilag nem is laksz otthon, nem kötelességed a testvéredet pátyolgatni. Már ő is ezek szerint tizenéves.

Vagyis képes egyedül is elindulni a suliba. Apukád kötelessége gondoskodni róla. Hármuk dolga megoldani a gondjaikat.

Te csak szívességet tettél, meg kéne köszönniük.

Ne engedd, hogy beleszóljanak az életedbe, mert nem lesz jó vége!

Jobban jársz, ha végleg elköltözöl...

Nem hiszem, hogy úgy kellene tromfolnod anyuddal, hogy a kisebb tesódat (aki biztosan számít rád) nem kelted fel...

Mondjuk szerintem anyukád sem viselkedett okosan, de számomra nem ez a hangsúlyos.

Legyél te a felnőttebb, és kezd a dolog megbeszélését te, akár próbáld többször, ha kell, mielőtt nagyon elmérgesedik a helyzet. Van egy pont, amin túl már nehéz teljesen helyrehozni...

Nekem is van huszonéves gyerekem, és néha mi is összeveszünk, van, amikor azt sem tudom, miért? Az esetek többségében normálisan indul egy beszélgetés, de ha úgy alakul, hogy ő esetleg valamit nem jól csinált, vagy több feladatot láthatna el a "közösből", elkomorul, és napokig ellenségként kezel bennünket, de aztán az ok nem derül ki, pedig máskor meg nagyon jó a kapcsolatunk és sokat beszélgetünk. Lehet ezek az okok nem is érdemelnek hosszas elemzést, mert banális apróságok, csak rárakódnak egyéb frusztrációk, és fúvódnak nagy lufivá, ami egy idő után majd úgyis kipukkan. Egyébként nagyon büszke vagyok a fiamra, és sokat dicsérem, tényleg van miért.

Ahogy nekem vannak rosszabb napjaim, neki is lehetnek, és ilyenkor inkább békén kellene hagyni, ha akarja, majd úgyis elmondja. Ebben nem értünk egyet az apjával, mert ő meg mindjárt segíteni szeretne, és ebből meg inkább zaklatás lesz, a végén az egész rajtam csapódik le 

A férjem korán levált, kollégiumba ment, katonaság volt, utána az egyetem, állás távoli városban, felnőttként költözött megint haza, és az özvegy anyósom alkalmazkodott hozzá. A mi fiúnk meg alig volt tőlünk távol, vagy élt tőlünk függetlenül. Még meg sem fogalmazódott benne jól a kívánság, már kínáljuk a megoldásokat…. kicsit mintha helyette akarnánk élni az életét.

Nálunk ezeket látom problémának, és szándékosan ki is éleztem egy kicsit.

Szerintem ilyen kis viharok beleférnek egy család életében, ha megvan a kompromisszumkészség és a közös tisztelet.