Amikor a gyerekek felnőnek (beszélgetés)
Azt gondolom, hogy a legfontosabb a kölcsönös elismerés , tisztelet, megbecsülés. A férjemnek az élet mi den területén az a fontos,hogy legyőzzön engem.Ő legyen a jobb.
Közel 40 évig nem vettem észre. Azt hittem, hogy tényleg midenben Ő a jobb.Az ő munkája a fontosabb.Ő tud mindent.Mióta "édeskettesben" vagyunk és mindent látok, akit tesz, tudom, hogy nem így van.Már nem tudja Nekem előadni magát."Messziről jött ember azt mond, amit akar"Már látom mennyit lódít másoknak.Nekem már nem tud, már nem veszem be.
Kiábrándító.
Irigylem azokat, akik barátok maradtak.Az jó lehet
Akkor kb 20 éve kezdtetek el "elidegenedni" egymástól, ha jól értem?
Így azért valószínűleg sokkal nehezebb lehet megélni az "édeskettes"-t, idézőjel ide vagy oda.
Ha a szexhiány egyikőtöket sem frusztrálja, és megvan a szeretet, és megvan a közös érdeklődés, van ami még boldoggá tesz közösen, akkor talán működhet.
Vagy pedig mindenki másban találja meg a saját boldogságát (más tevékenységben)unokákban, olvasásban, barátnőkben, szeretőkben stb, és Ti ketten pedig éltek mint "barátok" egymás mellett..
Nem biztos, hogy jól értem, de talán az "édeskettes" a kérdés tárgya.
Ez sajnos nálunk nem jött be.
A gyerekeken, unokákon kívül meg egy szük baráti körön kívül nemigazán van jó közös programunk.
Ezt megbeszélni sem lehet.
En inkabb ,arra gondoltam.hogy alakul egy hazassag, ha ujra "edeskettesben" maradtok.
Hogy alakul a mindennapi eletetek???
Nem vettetek-e szamba a sok-sok evet .mi volt jo es mit rontottatok el a mondjuk 50 eves hazassag alatt.???
Sajnos a nyolc unoka nem lakik a kozelunkben.A harom felnott gyerekunk messze kerultek egymastol es tolunk
Illetve mar mi koltoutunk az orszag egyik vegebol a masikba,hogy legalabb a lanyunk .aki a legkisebb tamaszunk legyen idosebb korunkban,marakkor sem voltunk tul fiatalok.
Meg 50 evesen sem gondolkodik el az ember mi lesz.ha jonnek a betegsegek es esetleg ellatasra szorul.
O
Nagyon jó a téma! Mi még előtte állunk a teljes kirepülésnek, és még messze a nyugdíjas kor, mi valahol fokozatosan fogunk hozzászokni a gondolathoz, hogy kettesben maradunk. Mindig egyre többet. Most még csak "lopott" óráink vannak, amiket egyekszünk maximálisan kihasználni. Nem tudom, mi lesz mondjuk 20 év múlva.. Az elválással kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, de mivel én nagyon hamar leváltam a szüleimről, így valahol az élet normális rendjének tartom.
Igyekszünk vigyázni az egészségünkre, egészségesen élünk, sportolunk, de soha nem tudhatjuk, hogy mi lesz, próbálunk minden napot úgy megélni, hogy ha az utolsó lenne, akkor is jó legyen.
Ahol nyolc unoka van, ott mindig zajlik az élet :) Nekünk biztos nem lesz ennyi .. Néha hiányzik a nagy család, a nyüzsgés.
Nem egyszerű a nap 24 órájában minden nap együtt lenni.Úgy kell alkalmazkodni egymáshoz.Végül is ilyen eddig nem volt, ez egy új helyzet.
Nekünk mindig is voltak vitáink.F. nem nagyon szeret kimozdulni itthonról, én viszont mennék mindenhová.Amíg dolgoztunk több mozgásterem volt.
Az egy nagyon jó időszak volt, amíg csak egyedül voltam nyugdíjasan itthon.Jöttem-mentem tettem-vettem, unokáztam.
F. a feszültségét levezette a munkában.
Mióta itthon van nem szereti, ha elmegyek, ha valami újat kezdek.
Ezért sok vitánk van.
Minden család más és más. 2Ool-ben halt meg a férjem, azóta kettesben élünk a fiammal. Szüleim is meghaltak, nincs testvérem sem. Nem is szeretek rágondolni, hogy elköltözik hazulról, szsrencsére nincsenek is még ilyen ambiciói.
Ha más városba vagy külföldre megy, természetesen utána költözöm, ill. együtt, mert egymáson kivül nincs senkink.
Ezt össze sem lehet hasonlitani azzal, ahol van férj vagy élettárs, vagy még otthonmaradt pár gyermek, azért egész más a szitu.
Érzelmileg nagyon megvisel már az " üres fészek " gondolata is.
Szeretném ezügyben egyedülálló anyák véleményét is meghallgatni, ők hogy élték túl, nemcsak " boldog párkapcsolatban élő " szülőkét.
Köszönöm, hogy sokakat érdekel ez a téma. és sokan hozzá szóltatok.Sok mindenben én is egyetértek, és megértem, ill. gondolom, hogy akik még aktívan dolgoznak könnyebb a "kettesben"élés.
A baj talán akkor kezdődik, amikor már elkezdődnek a betegségek és mindketten otthon vannak a nap 24 órájában össze zárva.
Persze természetesen nagyot nyom a latban, hogy milyen is volt addig a házasság?
Szerintem nem tesz jót , ha sok időt töltenek együtt, mert erre a korra már mindenkinek vannak bogarai.
Persze addig jó, amíg otthon a család kicsik a gyerekek és mi fiatalok vagyunk.
na ez nálunk is így van minden piszlicsáré dologgal nem zaklatjuk egymást
ha valami van segítség kell,úgyis hívjuk egymást
mindenkinek megvan a maga élete,elég baj lesz már ha naponta kell ránknézni
tudják egy telefon elég hozzák az unokát vagy többet is,de ha nincs semmi nem kell őket zaklatni,mi ráérünk, ők meg szerencsére dolgoznak
Nálunk észrevehetetlenül zajlott. Már ott kezdődik, hogy a gyerek középiskolába jár, esetleg távolabbi város egyetemére. Ez kitűnő alapot ad, hogy hozzászokhassunk a gondolathoz. Miután gyerekünk végzett az egyetemen, a fővárosban vállalt munkát és ma már életvitelszerűen ott is lakik. Néhány havonta jár haza, olykor mi is megyünk. Telefonon tartunk kapcsolatot, vagy emailt írunk, de ez sem kötelező. Azt szoktam mondani, hogy minden szaré'hugyé' nem hívogatjuk egymást, ami szerintem zaklatásnak számít, még ha csúnyán is fogalmaztam :) Ő már egy külön életet él, a sajátját, ez az élet rendje.
Dolgozunk még, férjem jövőre korkedvezményes nyugdíjba készül. Munkával töltött óraszámai alapján gyakrabban kap szabadnapot az átlagosná, eu-s szabály szerint nem dolgozhat annyit, mint a "régi" időkben. Gondozunk egy idős nénit, testvéreinkhez járunk, Bp-re, kertet művelünk stb.
Nem jó dolog, ha valakinek gyereknevelés az élete értelme, mert ilyenkor úgy érezheti, lába alól kihúzták a szőnyeget.
De ez azért valamilyen szinten borzasztó dolog, nem? Felnőtt ember ne tudja elfoglalni magát, röhej!
Anyukám 2 éve nyugdíjas, imádja. Reggel 10-ig alszik, olvasgat, néha főzőcskézik, minden héten moziba jár, színházba, kiállításra. emellett van ideje magára is, torna, fodrász, masszázs, műkörmös..
Azt mondja ez a legjobb időszak az életében. De nagyon szívesen unokázik is, imádnak együtt lenni.
az enyémnek van ,,szerencsére,, vett 10-éve egy rakodógépet,most meg egy kis teherautót,így aztán van mit csinálnia,külömben már egymás idegeire mentünk volna
bele van betegedve,ha pár napig nincs mit matatni
én 65-éves ,,matróna,, vagyok,az 5-gyerekem közül 4-már nem itthon lakik 1-maradt itt egyenlőre nem is akar menni,3-nak családja van,3-2-2-gyerekkel, kettő a városban lakik,1-Kecskeméten,az egyszem lányom meg Pesten,de vele találkozom a legtöbbet,mert megyek ha mondja, a másik 3-mal ritkábban mindenki dolgozik,ha kell szólnak vigyázok a gyerekekre,de csak összevont szülinapokon meg karácsonykor van itthon mindenki,
de ha nem keresnek akkor is nyugodt vagyok,mert ha valami van úgyis megtalálnak,és anyu úgyis ráér
Persze, hogy van kapcsolat és családi összetartás, az azzal, hogy kirepülnek a gyerekek nem szűnik meg.
Hogy kettesben maradtunk a férjemmel? Ez az élet rendje. Ha meg csemeténk nem menne férjhez, nem nősülne, akkor meg az lenne a bajunk, nem igaz?
Mi még aktívan dolgozunk. Én 52, a férjem 60. Szabadidőnkben sokat utazunk, jövünk megyünk, programokat szervezünk kettesben is, a gyerekekkel, unokákkal is. Hétvége, nyaralás, óvodai szünetek sokat vannak nálunk a picik.
És, hogy, hogy éltük meg? Kezdetben nehezen, fájdalmasan és csak pillogtam, igaz a lányom tapintatosan csinálta, mindig csak egy-két ruhát és motyót vitt el, aztán már csak azt vettem észre, hogy üres a szekrénye és csökkentek a szobájában a kedvenc tárgyai, de mint mondtam ez így van rendjén.
Az elválás mindig fájdalmas, de én már nem így gondolok rá. Minden nap beszélünk és minden héten találkozunk. Nem laknak messze, hál' Istennek:)
Én már "matróna " vagyok a magam 66 évével.
Elég rég felnőttek a gyerekeim. és nyolc unokám is van. DE kíváncsi lennék mások , hogyan élik meg , ha újra kettesben maradnak a férjükkel annyi sok-sok év után. És másoknak is olyan fájdalmas-e az elválás fiaiktól lányaiktól.
Van-e kapcsolat , családi összetartás??