"Áldott-áldatlan" állapot

Legtöbb nő álma, hogy egyszer gyermekeket neveljen, családja legyen. Amikor végre eljön az idő, nem minden esetben megy simán a teherbeesés.

Máris itt az első akadály, amivel meg kell küzdeni.

Ilyenkor rosszul esik látni mások gyerekeit, azok boldogságát, de nem irigységnek nevezném ezt, inkább csak elkeseredettségnek. Minden sötétnek látszik, és úgy érezzük, minden összeesküdött ellenünk. Aztán jó esetben mégiscsak sikerül a várva várt csoda, éppen akkor, amikor már majdnem lemondtunk róla, amikor már nem a nap 24 órájában forog a gondolatunk a gyermek körül.

Aztán megkezdődik az aggódás, a félelmekkel teli időszak: csak az első 12 hetet vészeljük át. De sajnos ez sem mindig könnyű. Sőt megindul az émelygés, a rosszullétek időszaka, s ez még nem minden. A legrosszabb érzés, amikor mit sem sejtve azt vesszük észre, hogy valami gond van, egy enyhe vérzés, ami számunkra a véget jelenti. Ekkor jön a kétségbeesett telefonálgatás védőnőnek, orvosnak és persze senki sem biztat semmi jóval.

Én már a harmadik gyermekemet várom, de harmadjára is olyan rémisztő ez, hiába tudom, hogy ez még nem feltétlenül jelenti a baba elvesztését. Aztán ezen az szakaszon is átjutva jön az aggódás: vajon minden rendben lesz-e a 12 hetes ultrahangvizsgálaton. Hiszen a rémtörténetek ekkor is ott dolgoznak az agyunkban - az a sok születési rendellenesség, amiről már hallottunk. S ami a legfurcsább, épp egy olyan probléma állhat elő, amivel még életünkben nem találkoztunk. Persze biztat az orvos, hogy az esély nagyon csekély, hogy baj történjen, de a kard akkor is ott lebeg az ember feje fölött és még mindig nem nyugodhat meg. Most éppen itt tartok a történetemben, anélkül, hogy konkrétumokat írnék, biztosan sokan átélték már ezt és tudják, milyen idegőrlő várakozás végső soron az "áldott állapot".

Egyetlen mentsvár a férjem, aki mindig eloszlatja bennem a félelmeket, aki azzal önt belém erőt, hogy a mi kis gyermekünkkel semmi sem történhet. Ez pillanatnyi megnyugvást hoz, de az anyai ösztön mindig felülkerekedik s végül újabb kétségbeesés következik.

Hálát adva a jó Istennek, két egészséges gyermekem van, és ez ad erőt, hogy elhiggyem, a harmadikkal sem lesz semmi probléma.