Van újrakezdés?!

Az egész dolog 1989-ben kezdődött. Megismertem azt az embert, akit 20 éven keresztül hűséges feleségként tiszteltem és becsültem. Most már nem igazán tudom eldönteni, hogy elsöprő szerelem volt, vagy csak szeretetre vágytam, és akkor ő megadta ezt nekem. Így visszatekintve nem tudom már igazán eldönteni, talán nem is akarom. Szerettem és tiszteltem, igaz a szerelmében már nem voltam olyan biztos.

Fiatalon kerültünk össze. Hamar jöttek a gyerekek. Talán ez is, talán más is, ezt nem lehet már tudni. Na és ugye az anyóssal való együttélés sem tett jót a kapcsolatunknak. Talán nem szórakozhatta ki magát teljesen. De amikor megismertem, nem is olyan ember volt, aki szeretett volna annyira szórakozni, én sem voltam az a nagy bulizós típus, olyan otthonülők voltunk. Jobban szeretünk a kis szobában összebújni. Talán. Sok a talán. Majd összeházasodtunk, ami nem egy könnyű dolog volt. Rajtunk kívülálló dolgok miatt. Az anyámék háza előző nap kigyulladt, az apja kómában feküdt a kórházban. Az egésznek rossz ómenje volt. De szerettem és úgy gondoltam, ezek nem függnek össze.

Túl voltunk a dolgon, pedig már akkor is voltak jelei annak, hogy az anyja vére folyik az ereiben. A hűség nem tartozott az erényei közé. Az első 10 év talán tényleg boldogan telt el, nekem sorban jöttek a gyerekek. Imádtam őket, a férjemet is. De nem láttam rajta, hogy nőnek tekint. Lassanként úgy éreztem, csak az vagyok, aki neveli a gyerekeit, mos, főz, takarít és pakol utánunk. Elkezdtünk építkezni saját erőből és a szocpolból. Lehet, ha abban a házban élünk, nem történnek meg bizonyos dolgok. Teszem hozzá, én egyre jobban híztam, most már tudom, boldogtalan és magányos voltam. Örömet csak a gyerekekben és az evésben találtam. Ez az én hibám. Ebben nem hibáztatom. El adtuk a félkész házat és vettünk egy készet.

Elkezdtük a saját életünket. Úgy érzem, jól végeztem a dolgomat, elláttam a gyerekeket, dolgoztam, a háztartást vezettem. Talán túlzás, de úgy érzem, jó ember vagyok. Nem iszom, nem dohányzom és nem csaltam meg soha. Sajnos ez neki nem volt elég. Az első szeretője a saját lakásomon közölte velem, hogy már két éve a szeretője. Megbocsátottam, igaz az volt a válasza a kérdésemre, hogy azt gondolok, amit akarok. A gyerekek miatt elnéztem a dolgot, és úgy gondoltam, én már úgysem tudok neki újat nyújtani, és egy férfinak mi kell... Megalkuvóvá váltam. Mindent elnéztem neki. Ez így ment a nagyfiam 18. születésnapjáig. Akkor tört el bennem valami. Ez három évvel ezelőtt volt.

Külön szobában aludtam, teljesen megszüntettem a vele való együttléteket, na nem mintha hiányzott volna. De a szakítás végleges volt részemről. A gyerekek nagyok voltak már. Igaz, ők nem is sejtettek semmit, illetve a nagy és a kicsi. A középső tudta az apja ügyeit. A mai napig egy húron pendülnek. De én akkor sem tettem és a mai napig nem teszek ezért szemrehányást neki. A nagyfiam megveti az apját, mert a szerelem elvette tőlük, legalábbis én ezt gondolom, de nem az vette el, saját magától taszította el őket.

Kb. 8 évvel ezelőtt jöttünk össze ezzel a párral. Illetve a férfit ismertük már mindketten. Hívjuk a nőt csak simán Zs-nek. Már akkor, nem is tudom, rossz érzéseim voltak vele szemben, akkor halt meg a vőlegénye, igen 8 évvel fiatalabb mint én. Vigasztaltam, hallgattam a sírását hajnalokig. Sajnos ez vagyok én. Ez fáj a legjobban, majd ugye összejött közben az élettársával. Aki ugyanígy nős volt akkor, elhagyta a családját miatta. Majd Zs és az új emberke összeköltöztek, jött a gyerek, akiről lassanként már az is kiderült, hogy a volt férjemtől van. Szóval Zs két vasat tartott a tűzbe, együtt élt valakivel és a szeretője volt az én volt férjemnek. Elég kacifántos történet. Ja igen és mi lettünk a keresztszülei a kislánynak...

Miközben én még jobban taszítottam hozzá az exet, ők egyre jobban belejöttek a dolgokba. Én éltem a saját életemet. Majd 2011. áprilisában az én életembe is belépett egy férfi. A válóperünk simán lezajlott. 26 perc alatt véget ért egy 20 éves kapcsolat. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy vége. Megkönnyebbültem, nem veszekedtünk soha, nem voltak vérre menő dolgok, mindig úgy oldottuk meg a dolgot, ahogy kellett. És ez most is így maradt. Nem haragszom rá, és remélem ő sem, csak megkönnyítettem a dolgát.

A lányommal és a nagyfiammal elég sokat kell beszélgetni, hogy elfogadják végre. De azt hiszem haladok ezzel. Igaz, így mint most is, magam vagyok. De én azt szeretném, ha szeretnék az apjukat, mert soha nem volt hozzájuk rossz és imádta őket. Az, hogy köztünk mi volt, nem kell, hogy őket zavarja.

Az én kapcsolatom sajnos ugyanilyen lett. Szerető vagyok, de nagyon szeretjük egymást, én nem akarom őt elvenni a családjától. Így is több időt tölt velem, mint otthon. Az az igazság, tőle nagyon sokat tanultam, még jobb emberré tett. Szeret engem, és amíg nem történik meg az, ami mindig a fejünk felett lebeg, addig boldog emberré tesz. Tudom, most sokat azt gondolják, hisz ugyanazt teszi, amit a férje tett, de én nem így gondolom. Boldoggá tesszük egymást, és ez a lényeg, hisz az élet annyira rövid. És én 20 évig nem éltem. A gyerekeim velem maradtak, szeretnek, van munkám. És ez a lényeg.