Van olyan, aki úgy vállal és szül gyermeket, hogy még nem ébredtek fel benne az anyai ösztönök? (beszélgetés)

Szerencsére terhes nem vagyok, előtte állok még jócskán, de úgy érzem, nem hiányzik... 31 éves vagyok és nem érzem magam elég érettnek ahhoz, hogy egy másik emberről gondoskodjak a nap 24 órájában.

Még jó, hogy a férjem is ezen a véleményen van.

Soha nem mondom, hogy soha, de inkább negatív gondolataim vannak a gyerekkel kapcsolatban, mint pozitívak.

Anyai ösztön...

Én mindig azt mondom: nem vagyok egy tipikus anya, mert ugyan akartam gyereket és mindenek előtt, ugyanis nem romboltam a szervezetemet tudatosan semmivel, nem szedtem fogamzásgátlót és abortuszt se vállaltam volna, amíg nincs gyerekem, még férjet sem akartam és ráadásként nem szerettem a saját gyerekemet, amikor a hasamban volt és utána is meg kellett szeretnem...

De ha szóba kerül elmesélem, hogy a fiamnak van egy bizonyos hangsúlyon mondott "anya", amit bárhol mond, bármilyen halkan én kipattanok az ágyból, illetve felugrok, rohanok, mert ez a segélykérő anya és rohannom kell, mert csak én tudok segíteni...

Én az etetést, itatást, pelusozást, stb. nem sorolom ide, mert ezt alapból tudjuk, hiszen mi is éhesek, szomjasak vagyunk, így el tudjuk látni a gyerekünket, de az ilyen helyzeteket az anyai ösztönhöz sorolom, hiszen én úgy alszom, mint a bunda, akármit csinálhatnak mellett, volt olyan, hogy nyitott ablaknál az ablakunknál szirénázott 3 tűzoltó, de én semmit nem tudtam róla, úgy mesélte el a férjem, de ha a fiam mondja azt a bizonyos anyát, akkor bármilyen körülmények között meghallom.

Szerintem bennem még most sem éledt fel. Vagy mi is az az anyai ösztön?

Nálunk az egész úgy indult, hogy a legkevésbé sem terveztem; épp egyedül is voltam (persze nem szűznemződés történt és a szentlélekben sem hiszek). Tomboltam a dühtől mikor kiderült, hogy terhes vagyok; nem értem én erre rá. És valahogy így telt a terhesség is; nem volt nekem időm ezzel foglalkozni a nagy világmegváltás közepette, persze a kötelező vizsgálatokra eljártam, de annyi; nem szedtem vitamint, nem olvastam sem terhes, sem babás könyveket, cikkeket, a bababoltoktól meg undorodtam. Aztán mikor már tagadhatatlan volt a dolog összeköltöztünk párommal -a gyerek apja- mert az volt az egyesség, ha ő bevállalja akkor én is csak az összebútorozás váratott még magára.

Utólag nézve a legdurvább az volt, hogy már dél körül voltak fájásaim, de csak 6-fél7re mentem be a kórházba (Bahreini F1 futam volt-amúgy nem volt nagy szám; aztán fürödtem, hajat mostam, teáztam, húztam az időt na) a dokim már ott toporgott (vasárnap este csak miattam!) én meg sehol; aztán elütötte egy poénnal, hogy én nem csak a vizsgálatokról, de a saját szülésemről is elkések :)

A névválasztás volt a következő pont, amire szintén nem igazán készültünk fel; végül beszámíthatatlan állapotban adtam egy olyan nevet, amit ép ésszel nem kívánok senkinek (bár másoknak tetszik).

Azóta eltelt 3,5 év, továbbra sem görcsölök a dolgokon, eddig bejött, dicsekvés nélkül mondom, hogy messze a legkiegyensúlyozottabb kiskorú az ismeretségi és ovis körben (szintén mások mondták) Bár mostanában kiakaszt a 90cm és 14 kilónyi tömény öntudat és akarat, mert ugye ő már nagy, egy kicsit

Jó ez a fórum, én is hasonló szituban vagyok...

Jó lenne, ha többen is megírnák az ilyen jellegű tapasztalataikat:)

Szia,nekem 3 storym van:)

1.MI:2 fiam van, a nagynál nem volt semmi gond, nagyon vágytam rá, imádtam első perctől a nehézségek ellenére. Aztán mikor könnyebb lett vele(16 hónapos volt) kiderült becsúszott a 2.Hát. ki voltam bukva, hánytem 20 hétig,borzalmas volt. problémás terhesség,visszér, stb.35.héten született fertőzés miatt,inkubátor, lélegeztető gép,aggodalom, stb.Nagyon féltünk hogy elveszítjük.Ekkor úgymond éreztem hogy kötődök stb(húú ez így lehet csúnyán hangzik) de mivel 10 napig meg sem foghattam, meg sem simizhettem, ezért egy kis idegen volt.Itthon kialakult minden aztán de nem szopizott , és az sokat segített volna mindenféle ösztön kialakulásán.

2.Baráti pár:30 év körül találkozás,esküvő,kell a gyerek(mert igy szokás), meg is lett, tök problémamentes az egész, most már a 2. is megszületett de soha egy gyengéd érzelmet nem láttam tőle(anyukától) a gyerek irányába sőőt ha bármi gond volt(legapróbb)úgy panaszkodott róla mintha nem is tudom mit tett volna a kics. Szinte a nagyszülők nevelik a gyerekeket ,de jobb is mert nekik nem nyűg. Szerintem itt nem nagyon van kötődés.

3.szintén baráti pár. 7 éve vannak együtt, eddig összecsiszolódtak, aztán építkeztek, a lány évek óta akar gyereket, kitűzték áprilisra az esküvőt, ősztől nekiállnak a babának... most meg nem akar, nincs meg benne az anyai ösztön, és lehet sose akar majd gyereket(ezt mondja, de szerintem megijedt a felelősségtől).Most meg a fiú akarja nagyon. ÉN azt mondtam neki, sosem lehet rá felkészült az ember és lgtöbb esetben a változások amik agyerekkel járnak természetesek, nehezek, és az anyai ösztönök végett nem kívülállóként látja hanem megéli a pozitívumokat is.

Biztos van, aki lazábban veszi. Aki eleve úgy van a császárral, hogy benne van a pakliban. Aki felkészültebb.

Bennem fel se merült, hogy császár lesz. Fiatal voltam, első gyerekem volt, jól helyezkedett a kisbaba... aztán csak nem indult meg a szülés. Szóval már a bejelentés is sokkolt.

Ha jól emlékszem, kb 8-10 óra, amíg teljesen kimegy az érzéstelenítő hatása. De pár óra után már meg tudod mozdítani a lábujjaidat, és az egy annyira jó érzés...:)

Bennem nagyon sokáig...

Nem akartam gyereket soha. A mensim elmaradt, sokáig fel sem tűnt, mert elég stresszes volt akkoriban az életem. Azt hittem, attól. Szóval nekem csak kb 6 hónapom volt felkészülni...vagyis lett volna. :)

A terhességem utolsó két hónapja elég rémes volt, rossz volt a szívhang, folyamatosan suspect nst, terheltek, szurkáltak. (Az a baj, hogy irtózom a tűtől, azon mosolyogtak mindig, hogy a szüléstől nem félek, csak a tűtől, de attól annyira, hogy totál beszűkült a tudatom a gondolattól is...)

Nem volt orvosom. Viszont megtanultam akkor egy életre, hogy vagy bunkó vagy, vagy fizetsz az orvosnak. Ha normális vagy, csak épp nem fizető beteg, akkor tesznek a fejedre.

A szülés (császár lett) szintén maga volt a rémálom legfelsőbb foka. 95+ kilós voltam, érzéstelenítettek ugye... sosem felejtem el, ahogy megérintettem a hatalmas combomat, és nem éreztem. Olyan volt, mint valami óriási, halott hústömeg.

Az erőltetett baba-mamás kórterem, a kiálló csövek, a folyton éhes (hatalmas) gyerkőc, a szétrágott melleim (amiben akkor még szinte semmi nem volt) detto.

Tehát elég rosszul indult a kapcsolatunk a gyerkőccel.

De nem bántam meg, akkor sem, ha egyébként kitesz hármat elevenségben. Lassan, fokozatosan alakult ki minden kötődés, érzelem. Kicsit sajnálom őt, mert én is egyke voltam, de nem lesz másik.

Szerintem semmi gond azzal, ha az anyai érzés nem alakul ki a terhesség alatt. Bennem nem alakult ki. Azt tudtam, hogy gyereket akarok, mert nekem is kell, és azt is, hogy hamar, mert fiatalon akarok szülni. 21 évesen lettem terhes, az első hónapokat élveztem. Nincs havi:) Aztán el kezdett nőni a hasam, hízogattam és egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben. Nem voltam oda leendő gyerekemért, és úgy általában nem szerettem nagyon a gyerekeket, mármint semmi bajom nem volt velük, de csak pár percig voltam el velük úgy, hogy ne unjam őket. Na meg szerintem minden csecsemő ronda. Aztán jött a szülés, ami nem volt egyszerű, bár félni nem féltem tőle. És megszületett a fiam:) És nem láttam rondának! Nem szerettem, mert idegen volt...Amikor hazamentünk mindenki körül rajongta, hogy de gyönyörű, stb. Én meg semmit nem éreztem, bár azt láttam, hogy szebb, mint a többi, de az is fura volt, hogy akik akkor születtek szintén nem voltak csúnya babák. Aztán napról napra egyre jobban szerettem a fiamat:)

Jó anya vagyok:) És ezt nem én mondom, hanem a fiam, aki már felnőtt:)