Szomorú karácsony

Az én életemben már második alkalommal fordult elő, hogy a nevetés és kacagás helyett a sírás hangjai rázták meg a családot. Még 1998-ban történt, hogy pont december hónapban szállt fel kisöcsém a mennyországba, mindössze 15 évesen, most 2012-ben drága édesapám hagyott itt minket örökre.

Kb. két évvel ezelőtt kezdődtek az események. Apu azt vette észre, hogy véres a vizelete. Beutalót kért a háziorvosától, hogy kivizsgáltassa a dolgot. Az urológián megállapították, hogy az egyik veséje nem működik, ezért katétert helyeztek fel neki. Jött mellé a pofon is. A súlyosabb gond: prosztatarák. Hidegzuhanyként közölte az orvos, hogy későn jött, sajnos már nem műthető. Otthon mindent elmondott szeretteinek a veseproblémáról, de a rákról nem beszélt. Ez gondolom most sokakban felháborodást kelt, mások meg csodálkoznak a dolgon. Én teljes mértékben megértem őt. Meg akart kímélni mindnyájunkat a fájdalomtól, amíg csak lehetett.

Onnantól kezdve havonta két alkalommal járt a fogadott orvosához, mert a katétert időnként ellenőrizni, tisztítani vagy cserélni kellett. Ezen kívül injekciókúrát kapott. Arról mi azt hittük, hogy a veseprobléma miatt kell, nem is sejtettünk semmit a súlyosabb betegségről, a rákról. Ezekkel az erős injekciókkal sikerült meghosszabbítani az életét két teljes évvel.

2012 szeptemberéig annyira jó volt a közérzete és az állapota, hogy nem is lehetett észrevenni rajta semmiféle komoly betegség nyomait. Onnantól kezdve viszont rohamos romlás következett be. Akkor már nem tudta tovább titkolni, hogy halálos kór támadta meg a szervezetét. A tehetetlenségtől az egész család teljesen lemerevedett. Az pokoli rossz tud lenni, amikor az egyik ennyire közeli szerettünk menthetetlen, és tehetetlenek vagyunk, nem tudunk rajta segíteni. Mindenki tudja, hogy közel a vég, és a folyamat megállíthatatlan, de nem akarjuk elfogadni. Nem ismerjük a pontos napot, az órát, a percet, de már kopogtat az ajtón a halál.

Szeptember és október hónapban még a saját lábán járt az orvoshoz, még enni is tudott, még ha nem is annyit, amennyi egy felnőtt szervezet számára szükséges. November és december hónapban már betegszállító vitte a kórházba a szükséges injekcióra és egyéb ellátásra. Már járni sem volt képes, mosdatni, pelenkázni kellett otthon. Annyit evett csak, mint egy kisgyerek, és a szükséges mennyiségű folyadékot sem volt képes magához venni. Azt mondta fájdalmai nincsenek, mégis szörnyű volt ebben az állapotban látni őt.

Nagyon bíztunk abban, hogy a karácsonyt, a szeretet ünnepét még köztünk éli meg, bár sejtettük, utoljára. Az ég nem így akarta. 2012. december 21-én 0:15-kor álmában érte a halál, örökre elaludt. Szerető családja körében távozott otthon, nem a rideg kórházi ágyon.

A fájdalom leírhatatlan. Egy szeretett ember elvesztése mindig fájdalmas, de karácsonykor meg kiváltképpen. Ez a második olyan karácsonyom, amikor egy fekete szalagot is felkötöttem a karácsonyfára. Számunkra a december már soha nem lesz olyan, mint régen. Karácsony után kísértük utolsó útjára az édesapámat.

Nyugodj békében drága apukám!

"Megpihen a dolgos jó apai szív,

Áldás és hála övezi e sírt.

Szerető férj voltál, drága édesapa,

Bánatos családodnak most az őrangyala."