Rend rendel

Voltak az életemben olyan pillanatok, többnyire más nagy elhatározások melléktermékeként, illetve azok megtámogatására létrejövő cselekmények, amikor nekiveselkedtem, hogy most aztán tényleg… hosszútávon nekem ez nem megy egyébként.

Megcsinálom, tényleg szanálok, szortírozok, keményen kukába teszek mindent, amit nem érzek már idevalónak, de mostanra be kell, hogy lássam: gyűjtögető vagyok. Így egy nagyon rövid idő után egyrészt megbánom, hogy megváltam azoktól a kis apró életdarabkáktól, amiket hosszú évekig hősiesen védelmeztem, másrészt pedig újabb, kényszerűen megtartott - mások számára fecninek, szemétnek, kidobandó, vagy javítandó, csip-csup - dolgok kerülnek a birtokomba.

Amiktől sajnos már megváltam: a csoki papírja, amiből először evett a gyerekem, a filctoll a kupakja, amit akkor használtam, amikor a volt gimis szerelmemnek írtam egy névtelen levelet, az első albérletben a falra ragasztott, majd leszakadt képeslap csücske, az első kutyám felismerhetetlenségig szétrágott macija…

Sosem tartósak tehát ezek a rendrakások. Pedig olykor a ruhákat is rendbe teszem, meg a konyhát is, meg a polcokon a fűszereket, a stelázsi polcokat, a fürdőszobapolcokat, a nem használt ezernyi körömlakkot és tusfürdőt is kidobom. Mindig meghökkenek, hogy mennyi pénzt dobok ki olyan dolgokra, amiket aztán nem használok. Például a körmömet nem is festem igazán, évente néhány alkalommal mindössze, de vagy 35 darab körömlakkom van, a többsége beszáradva. Érzékeny bőröm van, nagyon kevés szappanféleséget, tusfürdőt tolerál, többnyire ezek gyógyszertáriak, gyógykrémek, olajok, mégis, megőrülök a tusfürdőkért, tele a polc a szebbnél szebb dobozú és jóillatú kencékkel.

Ruhák. Te jó Ég! A gyenge pontom. Rengeteg a játszós, ami tudom, szinte tilos bizonyos nézetek szerint, mert amit az ember játszósnak nevez ki, azt nyugodtan ki is dobhatja. Körülbelül egy éve volt az utolsó nagy fiókürítésem, és egész sok dologtól megváltam, de olyan sok évek óta nem hordott darab van még így is, meg „majd jó lesz, ha kicsit fogyok”, és „ezt a déditől kaptam, igaz, nem hordom, de mégsem teszem ki” ruhákkal. Simán elférnének a ruháim a szekrényben, különösebb probléma nélkül, ha ezektől megszabadulnék.

Ráadásul még hiszek is abban, hogy ha az ember rendet tesz maga körül, és kitakarítja a port a keveset használt sarkokból, akkor más területeken is változást ér el. Minden önsegítő könyv, ami a sorsunk jobbítása érdekében íródik, úgy kezdődik, hogy vegyél 3 nagy zsákot: egyikbe tedd a kidobandót, egy másikba amit elajándékozhatsz, a harmadikba pedig, azt amit megtartasz... Az édesanyám ebben annyira jó! Nagyon sajnálom, hogy nem hasonlítok rá. Neki aztán nem okoz gondot, hogy egy szempillantás alatt mérlegeljen, mi fontos, és mi nem az.

Nagyon sok segítő szándékú kezdeményezést átrágtam, arra jutottam, hogy még a nálam rendesebbeknek is gondot okoz a gazdaságos idő és helykihasználás, valamint a felesleges, nem használt, nem hordott holmiktól való megszabadulás. Név nélkül: van az a „stílusirányzat”, vagy ”iskola”, mely azt hirdeti, hogy apránként, területről területre hozzuk rendbe a lakást és így minden nap egy kicsike kis ráfordítással a hét egészén rendezettnek tűnő és folyamatosan tisztuló lakásba érkezünk haza. A másik vonal, amiről több infót szereztem azt tartja helyesnek, ha egész egyszerűen, nem bánunk kesztyűs kézzel a felesleges dolgokkal és egyetlen huszárvágással, vagyis egy erre szánt bátorság-napon elintézzük az egészet. Minden módszer ugyanazon alapul: Változtass a környezeteden, hogy változzon az leted. Ez a technika pontosan így fogalmaz: „ha drasztikusan kiválogatod a felhalmozódott holmikat, nemcsak egyszerűbb lesz rendet tartani, hanem megváltozik az egész életed.” Fő alapszabálya: „Csak azokat a darabokat tartsd meg, amik örömet sugároznak.”

Teljesen egyetértek. És éppen itt kezdődik a probléma. Persze, hogy azért tartom meg a sok kis lomot, mert számomra szép, emlékezetes, boldog pillanatokat testesítenek meg. Mindenről eszembe jut valami...

Ennek ellenére persze, mint már írtam, többször is – önkéntelenül egyébként ez utóbbi stílust követve – nekiálltam, és nem kíméltem… és mindig éreztem is a változást. De az igazi áttörés még messze van. Ideig-óráig tartom. Aztán előjön a saját személyiségem…

Persze mindig azt mondom, hogy nem élhetünk úgy, mintha nem lakna nálunk senki… de ez azért elég gyenge lábakon álló védekezés már a saját szememben is.