Plátói szerelem? (beszélgetés)
Nekem volt...
Nem jó..
Mikor szerelmesek vagyunk, valami állandóan arra ösztönöz, hogy cselekedjünk végre, tegyük meg az első lépést a kiszemeltünk felé, azonban ha plátói szerelemről van szó, elég az is, hogy ez a szerelem van, létezik. Szerelmünk tárgyának nem fontos tudnia róla, nem igyekszünk, hogy érintkezhessünk vele, ez inkább afféle belső ügy - egy csendes, passzív állapot. Boldoggá tesz minket, nem érzünk fájdalmat, vágyódást, nem törekszünk arra minden áron, hogy kifejezzük neki az érzéseinket.
A plátói szerelem alatt azt a szerelmet értjük, amely testileg soha be nem teljesül.
Életünk során előfordul, hogy olyan emberbe leszünk szerelmesek, akit nem is ismerünk, ilyenkor inkább a szerelmet szeretjük érezni, képzeletben felruházzuk szerelmünket olyan tulajdonságokkal, ami heves vonzódást vált ki belőlünk.
Komolyan mondom én is így vagyok!
Amióta felfigyeltem rá, meg beleszerettem, nem is tud róla, de annyi mindent megváltoztattam magamban, a gondolkodás módot, találtam életcélt, szóval pozitív dolgokat "adott", vagyis hozott ez a szerelem.
Álmodozni jó, álomvilágban nem élek, tisztán látom a helyzetet, de a szerelem nem kor kérdése, csak a látásmód. Én magamon vettem észre, hogy reálisabban vagyok szerelmes már, nem úgy mint anno. Persze, annak a világnak is megvolt a maga varázsa! 16 évesen még én is másként álltam a dolgokhoz, akkor nem is fájt olyan szinten, mint mostanában.
A lényeg akkor is az szerintem, hogy szép dolog a szerelem :) Akkor is ha fáj...
Abban vagyok...
De én teljesen tudtára adtam, szerintem teljesen nyilvánvaló volt, csak hát nem tudott vele mit kezdeni... Nem viszonozta, sőt lehet, hogy zavarta is. Majdnem egy éve szeretem, de annyira hűvös volt felém, hogy feladtam a reményt is. Most is összefutok vele néha, látjuk egymást, de már csak odabiccentek egy gyors köszönést. Ő meg lehet, nem tudja mire vélni a változást, mert elég gyorsan stílust váltottam. (Azt hiszem, nem kellett volna tudtára adni, jobb lett volna, akkor talán még jobban kedvelt volna, de azóta nem nagyon.)
Nagyon fájt, s most is fáj még. 'Elvesztettem' azt, aki nem is volt sosem az enyém...
Néha az jut eszembe, hogy hátha mégis talán összejönne - reménykedek mégis... De hamar leállítom magam, hogy: hé! Ez úgy sem történik meg! :( Lassan teljesen elengedem a szívemből Őt :(
Volt már. Tényleg olyan, mintha a lekvárosüveget kívülről nyalogatnád.
Őszintén szólva én semmi fennköltet nem éreztem, csak szenvedést. Nem kívánom senkinek.
Sokak szerit olyan, mint egy lekvárosüveget kívülről nyalogatni. De vannak olyanok akik tisztábbnak, "igazabbnak" vélik ezt a soha be nem teljesülő vágyakozást..
Neked volt plátói szerelmed? Aki nem is tudott róla, hogy imádod. Mennyire tud erős lenni vagy éppen fájni egy ilyen "szerelem"?