Novellák (beszélgetés)

Ferike nagyon szeretett nagypapi ölében üldögélni, ilyenkor szorosan odasimult az idős emberhez. Imádta azt az illat kavalkádot, amely az idős embert körüllengte. A lovak szagát, a szivar és az édes-fanyar illatú arcszesz illatát.

Ő volt a nagypapija, akinek a hangja mély volt és megnyugtató.

Tikkasztó meleg volt, az élők az árnyékba húzódva várták a forróság enyhülését. Ferike a teraszon üldögélt a hintaágyon, a nagypapi társaságában. Búcsú percek voltak, hiszen nyár vége lévén szüleivel visszatérnek a nagyvárosba.

Nagypapi szorosan ölelte unokáját, mintha sosem akarná elengedni. Majd zsebébe nyúlva mosolygott sejtelmesen.

- Ferike. Tudom, sokáig nem találkozunk, így úgy gondoltam, készítek neked egy meglepetést.

Majd tenyerét széthajtva, mutatta meg annak tartalmát. Egy falovat tartott a kezében, gyönyörűen kidolgozva, szinte élőre fabrikálva.

- Ő Csillag, a kedvenc lovad. A lovas még várat magára, de ígérem, nemsokára az is készen lesz. Mire újból jöttök, már nem lesz magányos a paripád.

Ferike szája tátva maradt. Megszólalni is alig tudott, csak nézte élete eddigi legszebb ajándékát. Majd óvatosan a kezébe véve fedezte fel a tökéletes munkát.

- Köszönöm Nagypapi. Szeretlek Nagypapi.

Az idős ember, mint akinek sürgős teendője akadt, kiszállt a hintaágyból és fejét elfordítva próbálta leplezni makacsul csorgó könnyeit.

Ferike a szobájában az ágyán feküdt és a kezében lévő paripát szorongatta. Alig várta, hogy újból nyár legyen, hogy újból nagypapival lehessen és a lovakkal. Azonban tudta, hogy nagyon türelmesnek kell lennie, hiszen még a karácsony sem múlt el. Szerette ezt az ünnepet, mert ilyenkor együtt volt a család. Nagypapi is eljön, aki igencsak messzi lakott tőlük.

Azonban ma szokatlan csend fogadta. Az ilyenkor szokásos nyüzsinek nyoma sem volt. Kezében a faragott lóval sétált ki a konyhába. Édesanyja az asztalnál ült és sírdogált. Ferike érezte, hogy nagy a baj.

- Nagypapi nem jön többé… - mondta édesanyja, majd szorosan átölelte gyermekét.

- Tudom, hogy ígéretet tett neked. Érezte, hogy nagyon beteg, így elküldte az ajándékát korábban, hogy biztosan megkapd.

Majd édesanyja a kezébe adott egy dobozt, piros szalaggal átkötve. Ferike alig látott a könnyitől, így édesanyja segítségével bontották ki az ajándékot.

Fából kifaragott emberke volt benne, és egy papírlap, amelyre ez volt ráírva.

- Elkészült a lovas, aki nem más, mint te, Ferike. Így már Csillag, a paripád nem lesz magányos. Azonban az élő is rád vár. Sosem lehetne jobb gazdája nálad. Kérlek vigyázz rá, ahogy én is fogok rád. Mindig szeretni foglak.

Karácsonyeste van. A kis család a fenyőfa előtt ül és emlékezik a nagypapára, aki már nem lehet közöttük. Ferike kezében a paripával és a lovassal édesanyja ölében kucorog.

Majd egyszer csak furcsa érzése támad. Mintha valaki fogná a kezét. Forróságot érez és békességet. A szívében a fájdalom enyhülni kezd...

Becsukja a szemét, és úgy érzi, mintha a nagypapi ölében ülne…

Mosolyra húzódik szája…

ANYA ÉS FIA

— Százszor elmondtam már, Béluska, hogy ne verekedj — dorgálja haragos tekintettel a hét éves fiát az anya. — Most is te húztad a rövidebbet.

— De, anyukám…

— Nincs de! A verekedésre nincs mentség.

Esdekelve néz anyjára Bélus. — Legalább hallgass meg!

Villan egyet az engesztelhetetlen anya szeme, határozottan jelenti ki. — Nem, nincs jelentősége. Látnád magad, olyan az orrod, mint a kovászos uborka.

— Melyik kovászos uborka? Amelyiket a Spárból veszed, vagy amit te készítesz?

— Micsoda ostoba kérdés? Uborka, uborka.

— Szeretném tudni — Makacskodott a gyerek.

— Mi különbség van közöttük?

— Sok — röppent ki hetykén Bélus szájából a válasz. Kis szünet után folytatta. — Amit a Spárból veszel, az ropogós, meg szép színe van. Mit te készítesz, nem ropogós, és legtöbbször olyan puha, hogy…

Az anyának felakadtak a szemei, néhány másodpercig nem kapott levegőt. A szokásosnál élesebb hangon kiáltotta. — Szóval úgy értsem, hogy az én uborkám ehetetlen.

— Mondtam ilyesmit? — nézett ártatlan tekintettel Bélus az anyjára.

Kissé lejjebb vette hangját az anya, de oly mélyen sértették a gyerek szavai, hogy a tekintete vészjósló maradt. — Másképpen nem értelmezhető. Haszontalan kölyök! Amint hazajön az apád… — A mondat félbeszakadt, mert csengettek, Bélus pattant ajtót nyitni. Egyik iskolatársa állt a küszöb előtt.

— Szia, Belluska — vigyorgott a vendég.

A haja tövéig elvörösödött Bélus arca. — Mért jöttél? — kérdezte udvariatlan hangon.

— Hát…Hát…

— Oke, értem. Most menj el, és akkor gyere vissza, ha megtanultad a nevemet.

Az anya megdöbbenve hallgatta a párbeszédet. Már tudta, mért olyan a fia orra, mint kovászos uborka, ő meg belefojtotta a szót, és nem először, szinte mindig. Hirtelen jött a felismerés, mért pimaszkodott vele a fia. Lerogyott a székre, és maga elé meredve megfogadta, sürgősen változtat a nevelési módszerén, még nem késő. De a pimaszkodást ezután sem tűri el.

Mirabel toronyszobájának ablakában könyökölt, és csillogó szemekkel nézte az alant elterülő majorságot. Haonwellben ilyentájt borultak virágba a gyümölcsösök fái. Fehér és rózsás sziromfelhőket kergetett a langyos szél, a lila akácok édes illata pedig tökéletessé varázsolta az idilli képet. Lehunyta a szemét és élvezte, ahogy napisten gyöngéden megsimogatja az arcát. Halványan elmosolyodott.

- Emlékszem, hogy szeretted a virágok illatát…

A szívének kedves hang - mint mindig - most is a fejében szólalt meg. Öt hónappal ezelőtt hallotta először és rettenetesen megijedt. Úgy hitte, hogy talán a gyász vette el a józan eszét, és ezen nem csodálkozott volna. Akkor veszítette el szerelmét a zászlóháborúban, és nem maradt utána más, mint azok a személyes tárgyak, amiket a szótlan, komor tekintetű postakocsis nyújtott át neki. Egy tőr, gyűrű, néhány ruhadarab, levelek. Tárgyak, emlékek és a hozzájuk tapadó fájdalom…

- Megint a múltban jársz, kedves?

A hang visszarángatta a lányt a jelenbe. Tekintete megrebbent és fájdalmas sóhajjal engedte el a hiábavaló gondolatokat.

- Csak elképzeltem azt, hogy mi lett volna, ha…

- Az istenek kényük-kedvük szerint játszadoznak a halandókkal. Könnyebb, ha elfogadod ezt és örülsz a pillanatnak, amivel kegyesen megajándékoznak.

- Hogyan sikerült megbékélned a sorsoddal?

Hosszú csend következett, és Mirabel már azt hitte, hogy nem érkezik többé válasz egyetlen kérdésére sem. A szívfájdító pillanat azonban gyorsan tovaszállt.

- Tudod, élet ez is, csak… másmilyen. Ha akkor és ott nem találom meg azt a tőrt a halott Pietornál és nincs velem abban a végzetes ütközetben, akkor most nem beszélgethetnénk egymással.

- Soha nem mondtad el, hogyan sikerült túlélned, úgy értem…

- Itt maradnom?

- Igen.

- Amikor haldokoltam, akkor szólított meg a tőr szelleme… Egy ős öreg Kyr lélek volt az, akit hosszú eonokkal ezelőtt kovácsoltak a pengébe. Még most is mosolyognom kell, ha arra gondolok, mekkora igyekezettel próbált szabadulni! Én viszont élni akartam, jobban, mint valaha, ő pedig… segített nekem. Azt mondta, fel kell esküdnöm a tőrre, és az eskü szövegét tartalmazó mágikus igéket is megsúgta nekem. Csak annyit kellett tennem, hogy fennhangon elismételtem a szavakat. Azt hittem, könnyű lesz, de… azok a szózatok nem emberi száj számára lettek teremtve! Éreztem, hogy megpattant bennem valami, de akkor már mindegy volt. Ha nem a varázslat, akkor az a nyílvessző ütötte seb ölt volna meg, amit egy biztos kezű, toroni íjásznak köszönhettem. A paktum minden erőmet felemésztette, azután pedig… már csak történtek velem a dolgok. A Kyr lelke kiszabadult a pengéből, én pedig a helyébe léptem. Sajnálom, kedves, de csak így volt esélyem arra, hogy visszatérjek hozzád.

- Tudom…

Mirabel óvatosan előhúzta az övébe rejtett ezüsttőrt és hagyta, hogy a tavaszi nap aranyló sugarai táncot lejtsenek a csillogó pengén. Elmosolyodott és gyöngéden megsimogatta a markolatba ágyazott tiszta, királykék zafírt.

¬Bogi és az állatok világnapja

Egy apró falucskában, melyet egy szépséges erdő vesz körül, éli életét a hét éves Boglárka, a kis állatmentő. Ez a mesekönyv őróla szól, és azokról a kis lényekről, akik talán neki köszönhetik életüket.

Borús, hűvös reggelre ébredt az apró falu népe. Bogi álmosan fordult egyik oldaláról a másikra, sehogy sem akaródzott kikelnie a meleg ágyikójából.

Hallotta, ahogy anyukája és apukája már tüsténkedik a konyhában, készítik a finom reggelit. Érezte a friss kakaó illatát, és tudta, hogy itt a felkelés ideje.

Kinyitotta szemét, és egy hatalmasat ásítva felült az ágyában. Felkapcsolta a kislámpáját és üdvözölte a mellette lévő három terrárium lakóit. Brúnót, az ékszerteknőst, aki még az igazak álmát aludta, és a hangra éppen hogy csak megmozdította apró fejecskéjét. Petit, a táncolóegeret és párját, Pannát. Ők a hirtelen világosságtól felbuzdulva fürge táncba kezdtek, szaladgáltak körbe-körbe kis lakóhelyükön. A harmadik terrárium lakója Leó, a leopárd gekkó, aki miután kinyitotta szemét, izgatottságában ugató hanggal üdvözölte kis gazdáját.

Bogi, mielőtt kiment volna a konyhába, hogy megigya kakaóját, megetette kis állatait. Brúnó vízbe szórt, fagyasztott halacskákat kapott, Peti és Panna magkeveréket, azonban Leó már előző napon megkapta a finom falatokat, így ő most kimaradt a reggeli gondoskodásból. Bogi tudta, hogy őt nem szabad túletetni, anyukájával alaposan utánajártak, mielőtt vállalták a kis leopárd gekkó gondozását.

Bogi örömmel készült a mai napra. Az iskolában az Állatok világnapja alkalmából a tanító nénik elviszik őket a közeli város nagy állatkertjébe. Ő már többször járt ott szüleivel, így tudta, hogy nagyon nagy élményben lesz része. Alig várta, hogy újból megcsodálhassa az aranyosabbnál aranyosabb állatokat. Legjobban az állatsimogatót várta, mert imádott a közvetlen közelükben lenni. Mindig megetette őket az állatkertben kapott eleségekkel.

Mikor az iskolához érkeztek, a busz már ott állt az épület előtt. Bogi izgatottan foglalta el helyét a járműben. Hátizsákjában egy nagyon finom szendvics és kedvenc gyümölcsleve várta, hogy a délelőtt folyamán elfogyassza. Ebédig még hosszú volt az idő és az éhes pocak csak elterelné a figyelmét a rengeteg élményről.

Az állatsimogatón kívül, amit már nagyon várt, az az oroszlánfóka show volt még, hiszen nem látott még ilyet. A medence körül rengeteg ember várakozott, nagyon sokan voltak kíváncsiak arra, hogy az oroszlánfóka és a gondozója milyen játékokkal nyűgözi le őket.

Bogi tátott szájjal figyelte a show-t és nagyon élvezte, hogy az állat milyen sok mindent megtesz, amire a gondozója kérte. Legjobban az a számuk tetszett, a fóka egy labdát egyensúlyozott az orrán. Itt még el is kacagta magát a többi kisgyermekkel együtt. Időközben a szél is elkezdett erősen fújni, de a showból már amúgy sem volt sok idő hátra.

Bogi bármennyire is koncentrált az előadásra, nem kerülte el a figyelmét, hogy valami beleesett a medencébe, tőle nem olyan messze. Egy műanyag palack volt, melyet valószínűleg a szél fújhatott bele a vízbe és a hullámzás miatt nagyon hamar egy alig látható helyen kötött ki.

Tudta, hogy ez nagyon veszélyes az állatra nézve, mert ha megeszi, nagyon nagy baj lehet belőle. Azon nyomban a tanító nénihez fordult, és rémülten közölte vele az észrevételét, aki azonnal intézkedni kezdett. A show abbamaradt és a fókát visszaterelték a benti, zárt medencébe.

Amikor délután anyukája megérkezett Bogiért az iskolába, a kislány örömmel szaladt felé. Miután szeretettel megölelte, az első mondata ez volt:

- Anya! Anya! Képzeld, ma segítettem egy bácsinak, hogy az aranyos fókájának ne eshessen semmi baja!!!

Anyukája így szólt:

- Büszke vagyok rád kis állatmentőm!!! - és egy hatalmas puszit adott a kislány arcára.

Bogi, amikor beült az autósülésbe, akkor érezte csak igazán, hogy mennyire elfáradt. Pár perc alatt, boldogsággal a szívében szinte azonnal álomba szenderült.

Zsófi tízen éves, cserfes kislány volt. Imádta az állatokat és nagyon féltette őket. Mentett minden kis élőlényt, akit csak tudott. Mikor sok eső volt, s a járdákon megjelentek a giliszták, amennyit csak bírt, visszatett a fűbe.

Képes volt sérült állatokat hazavinni és gondozni. Anyukájával sűrűn látogatták a menhelyet. Ha találtak kóbor kiscicát, vagy kiskutyát, bevitték. Szíve szerint ő minden állatot befogadott volna, de tudta, hogy ez nem lehetséges.

Már így is sok állatuk volt otthon. Amire még nagyon vágyott, azok a pintyek voltak. Anyukája, mikor már nem bírta könyörgését, igent mondott. Egy közeli állatkereskedésben próbáltak szerencsét. Zsófi nagyon izgatott volt. Mikor beléptek, sok kis állattal találták magukat szemben. A kislány tudta, hogy nem lesz könnyű a választás. Egyik szebb volt, mint a másik. Az eladó, mikor megkérdezte tőlük, hogy mit szeretnének, Zsófi elmondta kívánságát. Fiatal pintyeket szeretne, hozzá megfelelő kalittal. Sok kis madár jöhetett számításba. Szép madárkák voltak, félénkek, s rémülten repdestek. A kislány már éppen mutatott volna egy nagyon bájos kis párra, mikor is észrevett a pintyek mellett egy kisebb kalitot. Egy zöld kis papagáj volt benne. Egyedül, s szomorúan üldögélt a kis fán. Zsófi odafordult az eladóhoz. Ő miért ilyen szomorú kismadár? Az eladó egy pillanatig tanácstalanul álldogált, hogy megmondja e a kislánynak az igazat. Majd úgy gondolta, elmeséli a kismadár történetét. Idős nénié volt, ötéves Katalin papagáj. Nagyon szerették egymást a gazdival, de a néni meghalt. A család behozta ide a madarat, mert ők nem tudták volna gondozni. Még beszélni is tud, egyedül volt, nem volt párja. Az óta szomorkáson üldögél a kis fán.

Zsófiban előjöttek a mentési ösztönök. Tudta, hogy a pintyek mellé nem viheti haza a kis papagájt, ezért választania kell. A kis pintyek vidámak, fiatalok, biztos találnak maguknak szerető gazdit. A kis papagáj meg szeretetre szorul. Ekkor anyukájához fordult. Ezt a kismadarat szeretném, majd én felvidítom. Lesz új gazdija, ki szintén szeretni fogja.

Anyukája elmosolyodott. Nagyon büszke volt kislányára.