Normális dolog-e az, ha egy anya féltékeny a saját lányára, mert az még fiatal, szórakozik, stb? (tudásbázis)

Szerintam van olyan,mindenki fejeben megfordul,hogy de jo neki...

O meg fiatal,eli az eletet,ide megy oda megy,neki meg marad a robot,a haztartas ,a munka,szorakozas nincs...

Szomoru ez.

én lennék a legboldogabb, ha nem kellett volna mindezt átélnem, de legalább annak örülök, hogy akik a barátaim/barátnőim azok kitartanak mellettem, annak ellenére, hogy jópár jelenetet rendezett előttük is anyám, és a páromra is büszke vagyok, habár ő sem lehet jó anyámnak, úgyhogy miatta is megkaptam a magamét már jópárszor... mert ugyebár neki csak gratulálni lehet, apám után sikerült hozzámennie egy pedofil állathoz... egyik jobb, mint a másik

és még el is hitte neki, h egy 10-12 éves gyerek kényszerít egy felnőttet arra, hogy megrontsa... elmebeteg banda :S

nem, rá sem 1 éves koromban elváltak, de vele se járnék jobban, mint anyámmal... amikor kb 8 hónapos terhes volt velem hasraesett vmi vezetékben, mire apám: most nézd meg mit csinálták kirántottad a falból a drótot, meg még fel is képelte mellé... meg anyámat annak a legjobb barátnőjével csalta meg... váláskor meg felajánlotta mamimnak (az egyetlen értelmes ember a családban) hogy tanúskodjon mellette, hogy elvegyenek anyámtól, utána ő nekiad engem, mert neki nem kellek, csak az a lényeg, h anyámnak szar legyen, akkor még mamám sem sejthette, hogy mi lesz a jövő, és anyám mellett tanúskodott. de attól függetlenül, h apám jóformán tárgyként tekintett rám a válás szempontjából, (mint vmi játék, amit nekiad vkinek) így utólag asszem ezzel a megoldással jártam volna a legjobban. nagyim legalább nem basztat állandóan, meg normálisan lehet vele beszélni bármiről majd 70 éves kora ellenére, csak ugye sokáig tőle is tiltottak, mert ő meg azt mondta, h álljak ki magamért...

nah de mind1, ez már így alakult, mindenből tanul az ember vmit

Oké, közben megkaptam a privit.

Így azért más.

Nem zavar.

De talán anyukádnak is lehetnek egyéb igényei a mosáson, főzésen, stb. kívül.

Te is felnőtt vagy, segíts neki.

"Az én anyám irigy rám, mert itthon lehetek szórakozhatok kikapcsolódhatok miközben neki dolgoznia kell!"

"és amikor hazajön ugy csinál mint akinek semmi dolga, leül a tv elé, olvas vagy alszik miközben a fürdőben ott a halom szennyes, a hűtő üres, a kutya is éhes, a mosogató tele a házat ellepi a kosz."

Ez csak nekem szúrja szemem?

Szőrnyülködve olvasom a történeted és hihetetlen. Modern hamupipőke, csak vele nem az édesanyja, hanem a mostohája csinálta.

Nem is tudok rá szavakat találni.

Hát Ginike érdekes témát vetettél fel. Én már délelőtt leírtam a történetemet, azóta kíváncsian olvasom a hozzászólásokat.

Nalkahaj, veled mélységesen együtt érzek és mindenki mással, aki hasonló problémákkal küzd.

Akik pedig határozottan kijelentik, hogy ilyen gondok nem léteznek, azoknak csak annyit mondanék, hogy én sem láttam még egyszerre 10 millió forintot, mégsem mondom, hogy nem létezik. Csak örülhettek, hogy nem kellett ilyet megtapasztalnotok. Az lenne a jó, ha minél többen lennének a hozzátok hasonlók.

Értelek. Nálunk sem volt mindig ilyen a helyzet, kamaszkorom környékén ugyan átmenetileg megromlott a kapcsolatunk de amúgy nem vagyunk rosszban. Ezeket a dolgokat leszámítva, nem mondanám hogy nem szeret. Én is nagyevő vagyok és ő is és bizony sokszor nem jut mindkettőnknek. a válság sajnos a konyhát is érinti. Az egészsége sem a legjobb sajnos, nincs ereje és energiája a "második műszakra". Az a nagy problémája(vesszőparipája) hogy szerinte mindent tőle várunk, ugyanakkor nem becsüljük eléggé a munkáját. Pedig ez nem igaz, de nem mondhatjuk hogy na most akkor apám főzzön! De egyre terhesebb neki bármilyen áldozatot hozni a családért. Azt mondja nincs olyan hogy női és ffi munka sokszor veszekednek apukámmal ezen, úgy tünik problémák vannak a munkamegosztással. De ahogy ő nem megy ki fát vágni, úgy apám sem áll neki főzni és mosogatni. Sajnos én meg még nem tudok főzni, de most rá vagyok kényszeritve úgyhogy lassan talán megtanulom.

Apukám is sajnos nagyon rendetlen, mindenhol otthagy mindent, és nekünk kell pakolászni meg takaritani utána. Gondolom ez azért idegőrlő egy kicsit, annak aki a munka után fáradtan hazatér és csatateret talál.

Nem Te!!!.... hanem globálisan gondolkodom el, mert számomra érthetetlen és elképzelhetetlen, hogy egy anya...ne szeresse a gyerekét, eldugja előle a kaját, irigy legyen rá...stb... érted??

És mivel nálunk ilyen még gondolatban sem merül fel, de a környezetemben sem, ezért azt gondolom, hogy lehet, hogy az ilyen szitukban és családokban - mivel az ember nem lát bele mások életébe - lehet, hogy a másik féllel is gond van.

Ne vedd magadra, hiszen nem ismerlek...csak agyalok a dolgon:-)

Nálunk az én szüleim és az én gyerekem is tehát a felmenők és lemenők... szóval mi nagyon szeretjük egymást és ragaszkodunk egymáshoz. Ezért számomra amit leírsz ismeretlen és sajnálatos.

Jézusom:-)

És ilyen van???!!!!

Ez szőrnyű... dehogy vagyok irigy a lányomra, a legjobb falatok az ővé és amíg a kezem lábam mozdítani tudom segítem. Mindig veszek neki valami apró meglepit, meg egyébként is, az ember gyereke mindennél fontosabb.

Soha nem értettem az ilyen anyákat...és ilyenkor elgondolkodom, nem a gyerekkel van-e baj... nekem ez annyira nem életszerő, de persze nemm vagyunk egyformák.

Igen, van ilyen.

Az én anyám irigy rám, mert itthon lehetek szórakozhatok kikapcsolódhatok miközben neki dolgoznia kell!

És amikor csak lehet belémköt, veszekszik iszonyúan szőrszálhasogató! ja és a kaját is eldugja előlem, magának mindig vesz finom nyalánkságokat előlem eldugja pedig tudja mennyire várom és szeretem őket.

Szerintem egy anya nem lehetne ilyen a gyerekével!!

Őszintén együtt érzek veled.

Apáddal mi újság? Rá számíthatsz?

azt hiszem ez megint hosszú lett, bocsi...

de muszáj leírnom amit gondolok/érzek, hogy más ne essen ilyen hibákba...

sajnos az én anyám másodszor is beleesett, és most tesóm issza a levét, akit sajnos nem tudok magamhoz venni, hogy ne szenvedje el azt amit én... anyám már rá is féltékeny, kitalálta, hogy a 12 éves lánya akarja lecsapni a kezéről a pasiját!!! normális az ilyen, most őszintén?! mert szerintem nem!!!

köszönöm szépen, nagyon jól esett, amit írtál :)

igyekszem megállni a saját lábamon, esz mindig is így volt, sajnos korán megtanultam hogy csak magamra számíthatok, mikor ha az utolsó nadrág szakadt le rólam, és kértem szépen, hogy anya légyszi adj már csak annyi pénzt, hogy a kínaiban vegyek vmit, és közölte, h kapsz pénzt kajára, vegyél magadnak, mert nekem erre nincs pénzem (persze heti 2x fodrászhoz járni van, 20.000.-es ruhákra van, meg manikűrösre, pedikűrösre magának)

aztán 13 évesen fogtam magam nyáron és kilincseltem a cégeknél, hogy szórólapozást vállalok, hogy legyen pénzem 1x-2x elmenni strandra a többiekkel, vagy ruhát venni magamnak, utána persze eljött az az idő is, hogy már vállalhattam diákmunkát 16 éves koromtól, úgyhogy amit lehetett elvállaltam, így kerültem a tescoba is pénztárosnak diákmunka keretein belül, és míg más érettségi re tanult én 16 órát húztam le egyhuzamban, mert kellett a pénz, így érettségiztem le 0 felkészüléssel 4-es 5-ösre... persze itt is voltak szép szösszenetek: pl mit mond 1 anya ha a lánya kijön érettségiről, és felhívja, mint azt, h "nah, legalább megbuktál?" nekem ez jutott, kész. 19 évesen egyetem helyett napi 15 órát dolgoztam 1 pizzériában mosogató-takarító munkakörben (gondoltam kihagyok egy évet a suliból, hogy pénzt gyűjtsek, ha már nem oda vettek fel, ahová leginkább menni szerettem volna) ennek az eredménye az lett, hogy lakbért kellett fizetnem a saját szobámért a "példaértékű anyámnak", bár szerintem max elrettentő példa :( és mikor megkérdezték tőle, hogy miért húzod le a saját gyereked, mikor inkább segítened kéne, reakció: "most már van munkája fizessen, legalább nekem több pénzem lesz, ő meg nem érdekel" mikor munkát váltottam, és elmentem pókerterembe osztónak, vagyis még csak tanultam az osztást, közölte, hogy jobb lenne, ha inkább elmennék takarítani valahova, mert se szép, se okos nem vagyok, és így nem fogom semmire vinni, persze, amikor látta, hogy én 20 évesen dolgozok 3 napot 1 héten és keresek is vele, az már nem tetszett... így ahol lehetett lehúzott, átvágott telefonszámlával, miegymás. már kezdett átesni a dolog az elviselhetetlen kategóriába, így ha nem volt muszáj nem is voltam otthon, bár ez már kiskoromtól így volt, hogy inkább nem voltam vele 1 légtérben, ha nem volt muszáj, az ordibálások elkerülése végett... a barátom pedig egyre inkább igényelte, hogy vele aludjak, és ne otthon, míg végül 1x mikor anyám tudta, hogy nem vagyunk otthon felhívta a szüleit, és lehordott mindenféle gerinctelen, aljas, lehúzó, élősködő qrvának... persze párom anyukája másnap leültetett minket, hogy elmondja mi történt és beszéljük meg a dolgot... nah itt aztán betelt a pohár, mikor meghallottam ezeket, teljesen kiakadtam és azt mondtam, h ok, vége ezt én nem csinálom tovább, elegem van, már így is idegroncs vagyok, nincs rá szükségem, hogy teljesen megőrüljek miatta, és tönkretegyen, inkább elköltözök! párom is közölte velem, hogy el kell költöznöm, és hogy ha már gyakorlatilag úgyis majdnem mindig együtt alszunk, miért ne laknék ott, természetesen felajánlottam a szüleinek, hogy nagyon szívesen besegítek a háztartásba, meg fizetek lakbért, mert azért csak náluk lakom, de közölték velem, hogy szó sem lehet róla, hogy pénzt fogadjanak el tőlem. persze a költözésnek is megvolt az előzménye, mert 1x már elköltöztem tavaly szept 15-én, de aztán barátom ultimátumot adott, hogy vagy visszaköltözök, vagy szakít velem, akármennyire szeret... mivel még viszonylag friss volt a kapcsolatunk, és nem láthatott bele igazán, főleg, hogy én se dicsekedtem anyámmal, azt hitte, hogy biztos csak tinédzser hiszti vagy lázadás, úgyhogy okt 15-én visszaköltöztem, már ő is belátta, hogy tényleg ilyen szörnyű a helyzet...

mióta elpakoltam otthonról áprilisban így 20 éves fejjel, sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok, nem is beszéltem vele azóta... aztán egyszer csörög a telefon aug elején, hogy ő mennyire sajnálja, meg költözzek vissza, és jó lesz minden... (persze :S ezt a dumát egyszer már bevettem, többször nem fogom) közöltem vele, hogy vissza nem költözök, max tarthatjuk a kapcsolatot, ennek örömére kicsit később meghívott névnapi vacsorára a párommal, és mivel pont azon a héten lettem munkanélküli, és volt össz-vissz 1 ezresem a következő x időre így nem tudtam ajándékot vinni... eredmény: most hallom vissza, h ő milyen jó anya, visszafogadna, meg meghívott vacsorára, én meg nem vittem még 1 szál virágot se (nem mintha amúgy megérdemelte volna) :S és a legrosszabb az egészben az, hogy még mindig adok neki esélyt, még mindig nem adtam fel a reményt legbelül, hogy valaha talán jobb lesz, holott tudom, az idő múlásával csak rosszabb lett a természete, és ez nem is lesz másként, viszon tudat alatt azért még magamnak is bizonygatom, hogy csak változik, csak jobb lesz, mert vágyom egy anyára, és sokszor iszonyatosan nagy szükségem lenne egy igazi anyára, az én saját anyámra, amit soha nem kaptam meg az élettől, és iszonyatosan fáááj!csak az a baj, hogy még mindig hiszek az emberi jóságban, és abban, hogy mindenki lehet jobb, ez az én hülyeségem... de nem baj, nekem is lesz gyerekem és én remélem mintaanya leszek, az én gyerekem ne szenvedjen így!

és remélem, hogy a történetem elrettentő példa értékű lehet mások számára, hogy legalább azt megmutathatom, hogy hogyan ne bánjunk a gyerekünkkel!

Szerintem természetes egy adott szintig a féltékenység vagy irigység. Nekem 2 kamasz lányom van, amikor elmennek bulizni, a barátokkal csak úgy lógni, hát hogyne lennék féltékeny. Nekem mint anyának meg elő kell teremteni a mindennapit, és nem csak az anyagiakra gondolok.........a lánykorom jut eszembe, mert én sem úgy neveltem a gyerekeket mint engem az anyám(nekünk se felhőtlen a kapcsolatunk) nekem és sok sorstársamnak sok mindent nem volt szabad (és lehetőségünk)most meg szabad világ hát hogyne irigyelném az ő szabadságukat. Én is ember vagyok vágyom a kötetlen szabad életre, bulizásra vagy a csak az édes semmitevésre.DE nekem mint szülőnek kötelességeim és felelősségem van a gyermekeim és a családom felé.(itt a forrása az irigységnek)

És igen lehet 2 gyermeket különböző módon szeretni, mert mind a kettőnek mást kell átadnom, másként kell az életre felkészíteni. Az egyik lányom ügyes talpraesett, ha mondom mit intézzen el első szóra megérti és elintézi cserfes szókimondó, a nagyobbiknak meg még azt is fel kell írni ha 3-félét kell hozni a boltból félénk visszahúzódó. Őt természetesen vagy nem természetesen nem tudom de többet "szekélom", mit hogy kell csinálni folyamatosan ismételni kell figyelmeztetni a dolgaira, feladataira, ezzel próbálom nagyobb önállóságra ösztönözni. De ezt ő úgy fogja fel hogy csak őt szekálom és hogy nem szeretem annyira mint a tesókat. Erről a szülői oldalról is vannak nehéz pillanatok: jól csinálom?, nem rontom el a nevelést? nem vagyok TÚL sok a gyereknek?

Mert szerintem én megpróbálok mindent megtenni azért hogy a gyermekeim majd megálják a helyüket az életben, de nem egyformák az egyiknek többet kell küzdeni mint a másiknak. De ez ismerős az életből van akinek minden elsőre sikerül a másiknak meg keményen küzdeni kell mindenért amit el akar érni az életben. Ezt nehéz elfogadtatni a kamaszokkal, mert mi ezt felnőttek már megtapasztaltuk, de ők sokmindenre legyintenek:"már nem azt a kort éljük" -mondják. Pedig dehogynem, az élet törvényszerűségei nem változnak. Hát az én tapasztalatom és véleményem ez. Lehet könnyíteni és nehezíteni a gyerekek életét de ők is szintúgy könnyíthetnek vagy nehezíthetnek a szülők életén.