Lehetnek anyai érzéseid egy nevelt gyerekkel szemben? (beszélgetés)

Bár én nem vagyok konkrétan nevelőszülő, csupán napközben foglalkozom két kisgyerekkel(2,5 és 4 évesek) azt mondom, vannak.

Nagyon szeretem őket, Én készítettem a napirendjüket, én adtam nekik gyógyszert, vígasztalom a nagyfiút. Ő sokkal önállótlanabb, szeretetéhesebb mint a húga, holott pont fordítva jött le az első héten. Csak a fiú nagyon zárkózott, nehezen nyílik meg.

Félárvák.

Én nem oktattam ki senkit, csak tudom magamról, hogy elfogadóbb vagyok, mint általában az emberek. És még eddig nem volt bajom egyetlen gyerekkel sem.

De azt is mondtam, hogy ha netán nem így lenne, akkor nem tartanék kapcsolatot az apukával sem, mert számomra az nem elfogadható élethelyzet, hogy együttélek valakivel, akinek a gyerekét nem tudom szeretni.

Szerintem nem lehet osszehasonlitani egy orokbefogadott gyerek esetet azzal, amikor az egyik szulo edesszuloje.

Utobbinal mar jatszmak vannak, a gyerek kotodese az edesszulo fele erosebb es a mostoha eleve koron kivul erzi vagy talalja magat.

Orokbefogadott gyerekeknel gordulekenyebben alakul ki a szulokben, kulonosen az anyakban a sajatta fogadas.

Köszönöm, annyit azonban javítanék, hogy nem nem volt szüksége anyukára, mert a férjem teljesen egyedül nevelte segítség nélkül (anyatejjel táplálta, pelenkázta, fürdette) vagyis igazából a tragédiából kihozta a legmegfelelőbb megoldást.

De aztán ugy alakult hogy ő meg én...bár tény hogy amikor komolyra fordult volna a dolog, kértem a férjemet hogy adjon nekem időt átgondolni hogy 24 évesen, független egyedülálló nőként kész vagyok e kettőjükhöz.

Nem szégyenlem és elitélhettek, de két hétig gondolkoztam, beszélgettem a családommal, átrágtam mindent, mert egy felnőtt életéből kiléphetsz, de egy kisgyermekéből nem!!

Jól döntöttem, soha nem bántam meg egy percre sem egyik fiamat sem :) A férjemet meg főleg.

Sokat tanultam és tanulok tőlük,sok mindenre rávilágítottak mi a fontos mi nem :)

Ezzel azt akarom mondani hogy én soha nem tettem különbséget a két gyerek között.

De nem itélem el azt sem aki igen. Nincs két egyforma ember.

Én pedig úgy gondolom, hogy ez nem típus kérdése, hanem élethelyzet kérdése. Más dolog elképzelni ,hogy mi lenne, ha...

Volt már, aki kioktatott engem, aztán láss csodát, pár év múlva ő került olyan élethelyzetbe, hogy kívülről kapott gyereket, na akkor lepődött meg igazán (én meg akkor már túl voltam a nehezén:)

Én magam nagyon szépen el tudtam képzelni, hogy nevelem a férjem és a meghalt feleségének a gyermekét, úgy kívülről nagyon romantikus volt. Aztán amikor belekerültem, a mai szóhasználattal élve, "ultragáz."

Sziasztok

Ezt leírtam egy másik topikban is,ezért bemásolom :)

Nálunk kicsit más a helyzet. Férjem első felesége szülés után kómába esett és pár napra rá elhunyt.

Nagyfiamat 1 éves kora óta nevelem. . a mult emlékeivel és azon minden egyes elemeivel.

Készítettem neki emlékalbumot, amiben az édesanyja van születésétől a haláláig :(

Ma már 11 éves, tud mindent, de nem foglalkozik vele. Elmondása szerint azért mert neki én vagyok az anyukája és sajnos az igazi anyukájával kapcsolatosan semmi emlékképe nincs.

Érzésekben soha nem vettem észre semmilyen különbséget a két fiam között. Csupán annyit hogy amíg a vér szerinti gyermekemnél megérzem hogyha feszült vagy beteg lesz, addig a nagyobbik csemetémnél mindezeket a tüneteket látom.

A pszichológus szerint ez fordítva is igy van. A nagyobbikom nem érzi ha feszült vagyok, neki akkor is jó a kedve :) Ellentétben a kicsivel 9 éves mindent megérez rajtam.

Ezek érdekes dolgok.

Annak idején én is ugy éreztem meg kell felelnem a külvilágnak, mindenki engem néz, sajnálják a fiamat stb. . . aztán amikor a kisebbik megszületett robbantam. Diszkréten mindenkinek elmagyaráztam hol a helye és hogy azzal foglalkozzon mindenki aki vele egyidős.

Sokszor van olyan boltban pl hogy az eladó megkérdezi ha a kisebbikkel vagyok hogy ő a sajátod?? Mondom, nem. . mindkettő a sajátom de ő éppen a kisebbik. Ilyenkor van rendesen piros égő arc, mert akkor jön rá mekkora butaságot mondott.

Egyébként, én ugy gondolom nincs is attól szebb dolog mikor a nagyobbik fiam azt mondja:

"nem is kívánhattam volna csodálatosabb anyucit magamnak"!!!! Kell ezt még ragozni? Sztem nem :)

Én saját tapasztalatból indultam ki, csak ott én voltam a nevelésre szoruló "alany".

Nem a gyerek hibája természetesen, nem automatikusan lesz egy szülő "értékcsökkentett" a másik nem szemében.

Az én helyzetemben engem használtak a szülők kémnek és rajtam keresztül bomlasztották a másik -már elvált volt párjuk- új kapcsolatát/kapcsolatait, undorító volt, még 3 évesen is felfogtam, hogy ez übergáz. A mai agyammal pedig nem állnék ki céltáblának egy gyereken keresztül bosszút álló anya rosszindulatának :S

Hogy a pasik elfogadóbbak -ahogy mosolyka írta- el tudom képzelni, pasik nem annyira bosszúállóak, könnyebben át tudnak lépni a sérelmeiken, mint egy nő. Szerintem

Szia!

Én abból gondolom, hogy minden, de minden gyermekes nő ismerősöm így van, aki új házasságot, vagy kapcsolatot kötött. Szóval, a férjük (társuk) elfogadja a legmesszebbmenőkig a nő gyermekét.

Én is sokat filóztam ezen, mert én meg másik három barátnőmmel egyidejűleg lettem özvegy férfi felesége, ahol gyerek van (mintha összebeszéltünk volna). És egyik csaj sem tudta igazán elfogadni a pasi gyerekét, szóval érdekes dolgok ezek.

Én arra lyukadtam ki, hogy szerintem egy nő "egységet képez" a gyermekével, nem tudom ezt másképp megfogalmazni. Tehát a férfinek a szeretett nő, ha van a nőnek gyereke, akkor a gyerekkel együtt kerek egészet alkot.

A másik, egy hétköznapibb ok lehet: gondolj bele: a gyerek a nő dolga, úgy általában (napi dolgok, főzök, kaját adok neki, kivasalom a dolgait, elvárnám hogy azért segítsen néha). Na mármost, a férfi ezekkel a dolgokkal nemigen találkozik akkor sem, ha a nő gyerekéről van szó, de akkor sem, ha az ő maga gyerekéről van szól.

Úgy értem, hogy hétköznapi csipcsup dolgokban a nő az, aki konfrontálódik a gyerekkel (akár a sajátját is ő maga teszi helyre, de a férfi gyerekét is neki kell napi szinten terelgetnie). Ebből kifolyólag nehezebb a nőnek tolerálni szerintem a férfi gyerekét. Én csak ilyenekre tudok gondolni.

Van egy hugom, elvált, és utána lett egy élettársa, ő is imádta a kifiát, de aztán szakítottak, utána a hugom férjhez ment, és a férje is nagyon szereti a kissrácot, apaként, haverként, barátként. De mondom, én csupa ilyet látok a környezetemben is.

Szóval, ha oda kerül a sor, szerintem pont ne aggódjál, a gyermekedet szeretni fogja a majdani társad.

Ezt miből gondolod, hogy ők jobban elfogadják? Vajon miért van ez?

Egyébként én sem gondoltam volna anno hogy tényleg elfogadók a kisgyerekes anyukákkal szemben. Persze van, aki kategorikusan elzárkózik tőle.

Na és persze még nem éltem együtt senkivel mióta egyedül vagyok a gyerkőccel, tehátt az előbbi meglátásomból messzemenő következtetést azért nem vonok le :)))

Más ám ezt kívülről nézni, és más annak, aki benne van.

Én sosem tudtam szeretni a férjem gyerekét, ettől függetlenül nagyon jó a házasságunk, van közös gyermekünk. A gyerekét elfogadom,(azóta már felnőtt) de bennem nem alakult ki semmi anyai érzés, igaz, már 13 éves volt, amikor az apja engem elvett, hát így alakult.

Nekem az a véleményem, hogy aki azt mondja, "sajátjaként szereti" a más gyerekét, az azért HISZI azt, hogy sajátjaként szereti, mert igazából nincs sajátja. És mert valszeg tényleg szereti a másiknak a gyerekét, és azt gondolja, hogy egy sajátot is így szeretne, ha lenne (aztán amikor lesz, akkor rájön a különbségre, ha nem lesz, akkor pedig abban a hitben fog élni, hogy ő úgy szereti, mint egy sajátot.)

Na, ezt jól megkavartam, remélem, érhető. Ez csak a egy vélemény amúgy, én így gondolom, 17 éve vagyok ebben a helyzetben.

(A sajátomért most odaadnám az életemet, gondolkodás nélkül.)

Ezen most picit elgondolkodtam....

Ha neaggy'Isten valami történne a kapcsolatotokkal a férjeddel, akkor biztosan Neked is rosszul esne, ha valaki azt mondaná, hogy nem kellesz, mert gyereked van. Persze én tiszteletbe tartom, ha valaki így gondolkodik, de szerencse, hogy nem ez az általános, mert akkor roppant sokan lennének sajnos egyedül a gyermekükkel :(((

A pakliban benne van, hogy bárki állhat egyszer a másik oldalon egy "nevelésre szoruló" kisgyerekkel, amiért "nem akarnak összeállni" vele..... Még a megfogalmazás is milyen ellenszenves, nem hiába van idézőjelbe.

Én, mint egyedülálló kisgyerekes anyuka picit sértőnek is vettem, mert számomra ez azt jelentette, hogy le is húzhatom magam..... persze azért ettől még kapok levegőt :))

Szóval, nekem nincs tapasztalatom az ügyben, hogy táplálnék e anyai érzéseket a párom gyermeke iránt, ha nekünk kellene nevelni. Az biztos hogy nagyon szeretném, hisz gyerek, és a páromhoz tartozik, és a kapcsolat is csak úgy működik, ha elfogadjuk a gyermeket is. Hisz én sem maradnék egy percig sem egy olyan kapcsolatban, ahol azt érzem, hogy a gyermekem teher.

Értelek:)

Ez azt hiszem függ a gyerek korától.

Egy tinit már elég nehéz megszeretni annyira, mintha a tied lenne, nem?

Igen, ez jó példa. Nem adnám oda a szerveimet egy utcabeli gyereknek, ha az én egészségem veszélybe kerül.

De odaadnám annak, akit teszem azt a párom hozott a családba. Hiszen ha a gyereket nem tudnám elfogadni, sajátomként szeretni, akkor kénytelen lennék a férjemmel is megbontani a kapcsolatot.

Az örökbefogadást nem tenném a példához, mert arról aztán tényleg gőzöm sincs, hogy éreznék/viselkednék, stb.

Én mindig abból indulok ki, hogy nekem van 1 gyerekem, aki az első, akiért mindent. Ez a valóság!

A példát pedig azért írtam, mert én nagyon szeretem gyerekeket, a barátaimét majdnem úgy, mint a sajátomat, de értük nem hiszem, hogy feláldoznám magam. Ugyanígy a házastárs előző kapcsolatából lévő gyereke is ez a kör, bár ezt sem tudom elképzelni.

Érted a különbséget?

Nem arról van szó, hogy nem szeretjük, hanem arról, hogy máshogy szeretjük, mint a sajátunkat.

Egy durva példa: Ha a gyerekemnek szüksége lenne valamelyik szervemre, hogy ő éljen, de én ebbe belahalnék, akkor is bevállalnám, hogy szervdonor legyek. Ha nem az én gyerekemről van szó, akkor nagyon sajnálom a kicsit, sőt ki is borít az állapota, stb., de nem áldoznám fel magam, mert a saját gyerekemnek szüksége van rám.

Szerintem a házastárs/élettárs gyereke, aki mint a példa is mutatja átmenetileg kerül a nő életébe közel sem ugyanaz a kategória mint egy örökbefogadott gyerek. Nem is lehet összehasonlítani a két szituációt és a gyerekhez fűződő viszonyt sem.

Amikor valaki kapcsolatba kerül egy kisgyerekes Apával, ott Őt nem a gyerek iránti vágy mozgatja, a gyerek legtöbbször nem pozitívum egy ilyen helyzetben, inkább szükséges "rossz". Jó esetben elfogadják, szeretik, de senki nem a gyerek miatt lép egy ilyen kapcsolatba. Sok esetben szinte versenyez az új barátnő a gyerekkel a férfi idejéért, figyelméért. Emellett akármilyen is, de a gyereknek általában van anyja, nem kell senkinek a helyébe lépnie.

Ehhez képest örökbefogadni olyan gyereket lehet, akinek nincsenek szülei, vagy lemondtak róluk, vagy megvonták tőlük a szülői jogokat. Aki örökbefogad az magáért a gyerekért, az anyaságért (apaságért) teszi, nem azért mert "csatolt fájlként" érkezik a gyerek.

Elfogadom (bár nem értem) hogy vannak olyanok akik nem lennének képesek "más gyerekét" sajátként szeretni - gondolom ők azok akik a vérségi köteléknek nálam sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. Ezzel nincs is semmi gond akkor, ha ezzel tisztában vannak és meg sem fordul a fejükben az rökbefogadás. Aki viszont ebbe az irányba indul, ahogyan mi is tettük, szerintem semmiben nem kötődik másképpen az örökbefogadott SAJÁT gyerekéhez. Semmiben nem működik másképp nálunk sem az anya-gyerek kapcsolat, nem szeretem másképp vagy kevésbé attól, hogy nem én szültem. És legfőképpen soha nem tekintek rá úgy mint "más gyerekére".

Az említett másik fórumban is írtam már, nagy felelősség ennyire belefolyni az aktuális pasi gyerekének az életébe, csak akkor szabad szerintem ha az anyai érzelmeket tápláló nő képes a kapcsolat megromlása után is ezekre az anyai érzelmekre. Ha nem, akkor jobb kicsit távolabb maradni a gyerektől, mert Ő sérül leginkább amikor elhagyják. Az örökbefogadásnál az örökbefogadó szülő részéről az első pillanattól kezdve egyértelmű, teljes és élethosszig tartó elköteleződésről van szó, ami egy tudatos döntés eredménye mindkét szülő részéről, emiatt ez egészen más helyzet.

Ez érdekes, mert olyan pasival - már - én sem tudnám elképzelni az életemet, akinek "már van "nevelésre szoruló" kisgyereke."

Na azt nem! Ha magamhoz vennék gyereket, akkor csak és kizárólag úgy, hogy egyenrangú és teljes jogú szülők vagyunk.

Nekem nem lennének anyai érzéseim, tuti. Nem tudnám más gyerekét nevelni sem, nem hogy sajátoménak tekinteni. Már van egy gyerekem, de ha nem lehetett volna valamilyen okból, akkor fel sem merült volna bennem/bennünk pl az örökbe fogadás :S

Továbbá nem szívesen "állnék össze" egy olyan pasival, akinek már van "nevelésre szoruló" kisgyereke.

Lehet jellemhiba, de én így érzem

Én ugyanilyen vagyok.

Már leírtam több helyen, hogy soká lett babánk, és - hiszitek, vagy nem - többször reménykedtem benne, hátha előkerül a férjem múltjából egy balkézről sikerült gyermek, aki aztán a mi családunkba kerül. Mint a mesében:)

A gyerekek a legjobb fejek a világon. És aki azt hiszi, hogy csak a sajátját lehet szeretni, az az én szememben szegény ember.