Gondolataim az abortuszról

Életem több szakaszában váltakozva jelent meg az abortuszhoz való viszonyulásom. Mindig más formában, de mint téma, visszatért az életembe… Igaz, csak kívülállóként talált meg.

Beléptem a középiskolába. A legtöbb ember ekkor azt gondolja, hogy ezzel elkezdődtek a felhőtlen tini évek. Az osztályfőnökünk ezt ismervén meghívott afféle mentálhigiénés tanácsadókat, szociális munkásokat előadást tartani. Emlékszem, a kiosztott óvszert a fiúk a szék lábára húzták, na meg lufit fújtak belőle, mert az olyan jó móka volt szerintük. A lányok persze ebben a korban már érettebbek, így mi sajnálkozva néztük szánalmas játékukat. Az előadás sorozat végén jött a hideg zuhany. Végig kellett néznünk a Néma sikoly c. filmet. Próbáltam takargatni a könnyektől fátyolos tekintetemet… Mindig szerettem a gyermeket… És most végig kellett néznem, ahogy a magzat menekül a szívócső elől, de az erősebb nála, leszakítják a fejét, összeroppantják, majd kiszívják az anya testéből, mint valami törmeléket. Nahát én is tudtam volna sikítani a látványtól. Talán a fiúk még akkor sem fogták fel, de mi lányok még órákon keresztül ültünk némán eme súlyos emlékek terhe alatt roskadozva.

Nem sokkal később tudomást szereztem arról, hogy van egy-két lány a városunkban, aki „sikeresen” túl volt több abortuszon is. Nem akartam velük találkozni, s ha megláttam valamelyiket, nagy ívben elkerültem.

Az egyetemre kerülvén, bár nem orvosira jártam, de nagyon érdekeltek az orvosi témák. Így írtam egy komplett évfolyamdolgozatot az abortusz és az eutanázia szabályozásáról. A cím adott volt, nagy határozottsággal döntöttem el, hogy semmi másról nem vagyok hajlandó írni, csak erről a két témáról. Mire belefogtam a nagy mű megalkotásába, már két szék között a pad alatt ültem. Ugyanis szükség volt az állásfoglalásomra. Személy szerint az enyémre. Miután láttam az egészségügyi törvény kritériumait, rájöttem, hogy nem is maximálisan vagyok abortusz-ellenes. Hisz van az az eset, amikor valakit megerőszakolnak… Istenem, ez lenne az egyik dolog – ha kívánhatnék -, hogy töröljék el a Föld színéről eme gaz cselekedetet. Aztán ott volt ugye, ha az anya egészségi állapota is súlyosan veszélybe kerül. Agyam végigpásztázta a lehetőségeket, és arra jutottam, hogy lehet mindketten meghalnak, de az anya még megmenekülhet. Tudom, szép és megható filmeket lehet írni arról, hogy az anya lemond a gyermek javára. De mi a garancia, hogy a baba megszületik?

Aztán egy napon várandós lettem. Életem legszebb élménye lehetett volna, ha velem marad a Baba. De úgy érezte, még nincs itt az ideje annak, hogy megszülessen. Elvetéltem. (Na ez a második dolog, amit szintén szeretném, ha megszűnne a földi létben.) Bekerültem a kórházba, és amíg sirattam a meg nem született gyermekemet, addig nők váltogatták egymást a szobámban, és szomszédos szobákban abortusz miatt. És én ültem az ágyamon, és kerestem a miérteket. „Neki megadatott, pedig nem akarta, s nekem nem, pedig szerettem volna!” Naponta százszor kiáltott fel a Lelkem, hogy miért? És közben erősnek kellett lennem. Együtt sírtam azokkal, akiknek a babájuknak nem volt szívhangja, és az utolsó UH-ra készültek… Együtt imádkoztam azokkal, akik a méhük megmentéséért fohászkodtak… Mindhiába. És közben áramlott befelé a másik tábor, akiknek nem kellett a kisbabájuk, és a harmadik, akiknek le kellet mondani róluk valamilyen okból. Mégis, mindkét csoport zárójelentésére az abortusz latin megnevezése került.

Mivel jó két hetet töltöttem a kórház fertőtlenítő szagú falai között, volt időm átértékelni dolgokat. Kinyitottam a kaput azok előtt is, akik nem velem osztoztak egy fájdalomban. Meghallgattam egy lányt, akit anyuka kísért be a műtétre… bár ebben az esetben, én a 21 éves lányomat lebeszéltem volna a műtétről, és inkább felneveltük volna ketten… De ez csak az én véleményem volt, hisz nem voltam az ő helyzetükben. Megismertem egy kedves hölgyet, aki a gyógyszer 10 éves szedése mellett esett teherbe, és nem merték emiatt bevállalni. Megértettem. Barátok lettünk azóta. Majd szintén lett egy másik barátnőm… Őt a párja kísérte el… És csak azért kellett a műtét, mert miszter apuka nem akart apuka lenni… Jobb volt még a mamával élni 43 évesen. A tipikus esete annak, amikor még a férfi akar gyermek maradni…

Megláttam azt, hogy a legtöbb nőnek nem könnyű meghoznia ezt a döntést. Láttam, hogy életük legnagyobb traumája ez. És mert nem mindegyiknek kellett volna így történnie, erős görcsök kísérték a döntést… Míg ahol eleve elrendelt volt az abortusz megtapasztalása, ott a lánykák vígan távoztak, szívfájdalom és egyéb szövődmények nélkül.

Fájó volt látni, hogy az alatt a két hét alatt mennyi kis lélek fordult vissza ilyen vagy olyan okból. Inkább ezt nehezményeztem, hogy miféle időszakot élünk, hogy a babák ilyen sokan meggondolják magukat!?

A tanítás nekem az volt, hogy nem zárhatom be magamat a törvény korlátolt szabályai közé. A törvények amúgy is személytelenek. És pont egy ilyen személyes problémáról rendelkeznek, mint az abortusz, vagy az eutanázia.

Innen egy kis ezotéria:

És bár mindennél jobban szeretem a gyermekeket, én is azt szeretném, mint mindenki más, hogy boldogok legyenek, és jó helyre szülessenek. De tudom, hogy nem mindig az a megoldás, ha „jó” helyre születnek. Azért születünk a Földi világba, hogy tapasztalatokat szerezzünk. És ezt sokszor fájdalmak, sorscsapások, nélkülözés, betegségek és egyéb tragédiák árán kell megtanulnunk. Szóval a tejben-vajban fürösztés nem mindig a legjobb hely a tanulásra.

Azon is tűnődtem, hogy van az a mondás, mely szerint amely Lélek meg akar születni, az meg is fog. Ilyenkor a gondolatimban gubanc keletkezik, mert eszembe jut, hogy a szabad akarat az anya részéről is fennáll. S ha az anya is úgy akarja, akkor akár egy balesetet is túlélnek ketten együtt. De az abortusz az anya önrendelkezési jogának materializálódása…

Azon meg ne tessék aggódni, hogy túlnépesedés van. A statisztikai kérdésekben Churchill véleményét kell figyelembe venni… Szóval ki tudja, hogy mi igaz abból… viszont mindenki élje a saját életét, és ne a máséval foglalkozzon. Szerintem.

Amúgy meg sajnos elég sokan távoznak el az élők sorából is. Tehát hiába a sok születés, amiről természetesen azt mondják, hogy sok, ha közben egyre többen mennek el. De fognak maradni is. És aki maradni akar, annak arra kell törekednie, hogy mind teljesebb életet éljen. És készüljön a maradásra.

Összegezve a gondolataimat arra jutottam, hogy valóban nem szabad elítélni egyetlen nőt sem, akinek így hozza az élet, avagy az ő választása, hogy lemondjon a babájáról. Mindenesetre a Lélek nem hal meg, mert lehet, hogy az abortálás az ő tapasztalása is. (Ilyenkor tűnődöm, hogy és vajon miért kell ezt megtapasztalni?) De az is lehet, hogy később, egy alkalmasabb időpontban újra bekopogtat, és akkor már tudják majd fogadni őt. Vagy rá kell, hogy döbbenjen, nem a megfelelő szülőket választotta. És akkor talál majd egy másik szülőjelölt párt, akik boldogan fogják életükbe fogadni, táplálni, felnevelni. Szeretni mindhalálig… és azon túl is…

A végére pedig egy zárógondolat, amit az agykontrollosok előszeretettel használnak:

Minden ilyen esetben „az történjen, ami mindenki számára a legjobb”. És ebben benne van minden!