Félek. A páromat baleset érte, valszeg tolókocsiban fogja... (beszélgetés)

Nem gondolkodok el magamon. Teljesen reális amit írtam és kívántam. Én is voltam beteg és sok különbség nem volt amikor ki derült a betegségem és engem nem hagytak el, de én sem hagytam volna mást el. Itt nem az az érdekesség mennyi idős, hanem mennyire emberi. Mosolyogva olvasom mennyien hivatkoznak a korra, meg ha nincs szerelem. Ide meg azért írta ki, mert alapjában véve ezt ő már el is döntötte, csak megerősítést várt itt. Nem szerelem ez és nem kell a korra fogni. Én nem lennék erre büszke, meg ha már én gondolkodjak el magamon, akkor nyilván ő is.

Marja egész életre a lelkiismeret, nah akkor meg ezt kívánom.

De, ismerem.

Lassan 35 éve vagyok férjnél, a szülésem előtt 2 héttel derült ki, hogy a férjem rákos. Ekkor még nem voltam 22 éves.

A férjem volt, leendő gyerekem apja. Kitartottam mellette, pedig a legtöbb haverja azt mondta, hogy ne áldozzam fel a fiatalságomat;)

És teljesen őszinte leszek. Ha nem lettem volna ekkor már terhes, akkor valószínű, hogy elválok tőle.

És, hogy miért? Mert fiatal voltam, gyereket is akartam, és ugye a betegsége után már nem is vállalt volna gyereket ő se, és én sem akartam volna már gyereket tőle.

Tehát, nem kell nekem magyaráznod semmit. Majd, ha esetleg belecsöppensz valami ilyenbe, akkor majd mond el, hogy te mit tettél...

Beleolvasgattam a fórumba. Mint ahogy várható is volt, itt is megoszlanak a vélemények. De ez természetes. Érzékeny téma. Bár a fórumnyitó csak feltételes módban beszél, tehát egyáltalán nem biztos, hogy a balesetet szenvedőnek tolókocsiban kell leélnie az életét.

Tegyük fel, hogy valóban ez vár rá. Szörnyű belegondolni, hogy egy fiatal, életerős emberre ez vár. De sajnos - sokan járnak így. Kegyetlen dolog, nem is egyformán birkóznak meg vele az emberek. Sem az, akit baleset ért, sem pedig a hozzátartozója nem egyformán dolgozza fel. Van, aki feladja, van, aki harcol a végsőkig. Már amennyire az állapota engedi. Néha láttam különböző műsorokban, hogy kerekesszékbe kényszerült emberek (férfiak és nők egyaránt) teljes életet éltek. Akadálymentesítve lett az otthonuk, és igazi élni akarás volt bennük.

Ez persze nem mindenkinek sikerül.

A másik félnek (itt a társra gondolok, és ebből a szempontból mindegy, hogy házastárs vagy élettárs) sincs könnyű dolga. Érzelem nyilván van. De én biztosan nem török pálcát afelett sem, aki érzelem ide vagy oda, nem tudja vállalni ezt az életre szóló terhet. Megbirkózni ezzel irtózatosan nehéz lehet.

Ebben az adott esetben két nagyon fiatal emberről beszélünk. És kövezzen meg bárki, de nem tudom, hogy fiatalon fel tudnám-e áldozni magamat, az életemet. Mert ezzel az áldozattal az esélyét is eldobnám egy esetleges boldog életnek. Egy éves kapcsolatról beszélünk.

Mi van, ha teszem azt a fórumindító gyereket szeretne, de nem lehet közös gyerekük. Mondjuk egyáltalán nem kizárt, ezt csak példának írtam.

Szerencsés, akit nem nyomaszt egy ilyen teher.

Saját példámat írtam, hogy mit gondolok erről. De - szerencsére - nem vagyok érintett. Így, gondolom, azért más.

Az megint más lenne, ha mondjuk sok év, esetleg több évtizedes együttlét után állnék ilyen döntés előtt. Kitartanék a férjem mellett. Bármi áron. De ugye érzékelhető a két helyzet közti különbség?

Jahogy te nem ismered azt hogy lelkitámasz

Nem fizikai segitséget jelent ez hanem lelkit

Dehát hadd ne kelljen magyaráznom

Ez egy borzasztó nehéz helyzet, bele se tudok gondolni, mi minden járhat mindkettőtök fejében. Ha ez segít, ismerek olyan lányt, aki együtt volt évekig egy pánikbeteg sráccal, majd amikor a kórházból kikerült a srác, és rendbe jött (persze egy időre, mert ez folyamatos visszaesés mindig), akkor egy idő után felvetette neki, hogy ne haragudj, de én ezt nem tudom vállalni, hogy pár havonta bekerülsz a kórházba hetekre, miközben érzelmileg mindketten magunkra maradunk. Végül szakítottak, én azt gondolom, hogy ez határozottan nem önzőség. Ha valaki nem tudja ezt vállalni, az egy érett gondolkodás, nem mindenkinek megy az ilyen jellegű elköteleződés. Se 20 évesen, se 40 évesen. Ez nem egy ilyen illik vagy nem illik dolog.

Ha úgy érzed, hogy a következő hetekben és hónapokban is egyre biztosabb vagy abban, hogy ez nem fog menni, gondolj arra, hogy nem vagy önző. Az első az életedben egyébként ettől függetlenül is mindig te magad legyél! Ha te rendben vagy, utána jöhet mindenki más is. Ha valóban nem megy, érezni fogod, látni fogod.

Ez most egyébként is nagyon megterhelő lehet mindkettőtöknek, szóval ne érezd magad rosszul, ezt fel kell dolgozni, ez egy gyászfolyamat, mert most valami eltűnt az életetekből. Még akkor is, ha nem véglegesen, és akkor is, ha nem marad kerekes székben.

Fiatalon, a rokkant vagy kerekesszékbe került emberek nagy valószínűséggel egyedül maradnak az akkori kapcsolatukban.

Ilyenkor minden megváltozik, és egy egészséges embernek nem könnyű ezt a megváltozott helyzetet tolerálnia.

Önző?

Már miért is lenne az?

Ahogy írta Charlize, gondolj bele, hogy a 20 éves lányoddal történik ez. Valóban azt akarnád, hogy maradjon vele, mert akkor nem tűnik önzőnek?

Nem tudhatod, hogy FI mennyi idős, egy 1 éves kapcsolat után, még sokkal idősebbnek se mondanám, hogy önző, ha nem csinálja végig.

Beszélj a pároddal a kapcsolatotok jövőjéről. Lehet nem is neked kell meghozni ezt a döntést.

Én a párodhoz képest sokkal jobban jártam azt hiszem, de itthon 20+ év után én mondtam a férjemnek, hogy menjen keressen egy épkézláb nőt, ne éljen úgy miattam, mintha ő is nyomorék lenne.

OK, most akkor képzeld el, hogy ez a baleset a 20 éves lányod barátjával történik. Mit tanácsolsz a lányodnak? Őszintén!!!

Az élet sajnos kegyetlen és igazságtalan. Túlélni kell!

Miért kellene egy darabig vele maradni?

Gondolom a párjának van családja, akik ellátják, segítik.

Egy fiatalnak nem ez a dolga.

Egy jó darabig maradj vele, mig megtanul tolókocsival közlekedni és főleg gyógytornára járni. Kell ilyenkor a lelki támasz

Láttam már, a jó gyógytorna már művelt csodákat, igaz nem baleset volt.

Aztán ha rosszúl alakul, lehet kezdeni az elhidegülést

Nehéz lesz, akárhogy alakul.