Ember árnyék nélkül 4. rész - Heló elvesztése

Úgy tudnak örülni, ahogy senki sem, ezt nem lehet leírni, mert leírhatatlan. Azok is örülnek, csóválják farkukat, produkálják magukat, akiket emberek kínoztak, újra bíznak és szeretetért koldulnak. Mikor kimegyek hozzájuk sírva, félve megyek, mikor haza jövök, van, hogy zokogva, nem érdekel, ha látják. Olyat tanultam tőlük az önzetlen szeretetről, amit kívánok mindenkinek, hogy megismerje. Sajnos most szomorú történt következik, mert a nagy ellenségem ismét éhes volt.

Szomorún láttam habzó hányását, alig állt a lábán. Mikor meglátott, összeszedte minden erejét, hogy felálljon. Lábai már rogyadoztak, futottam, hogy mielőtt összeesik el tudjam kapni, és karjaimba zuhanjon. Ő remegő lábakkal állt és várt, minden erejét összeszedte és még farkcsóválást is produkált. Amint odaértem, könyörögtem neki, feküdjön le, ne legyen már olyan makacs.

(Múltjáról nem sokat tudtunk, városban csavargott hetekig, míg nagy nehezen be tudták fogni. Nem volt sovány, érdeklődő volt a tekintete és nagyon nagy szeretetéhség jellemezte. Öreg kutyusnak nézett ki, mindenki azt hitte, nem mai "csirke" már. Ez volt a múltja).

Még pár percig tartotta magát, majd lefeküdt. Magamhoz húztam, bele szerettem volna nézni azokba a gyönyörű szemekbe, amik mindent elmesélnek. Nagyon nehezen engedte meg. Fájdalmat, bánatot és egy picinyke makacsságot tükrözött az a csodás szempár. Akkor ott olyan erős fájdalom nyílalt belém, hogy számomra az idő mintha megállt volna, és láttam egy szeretetmentes, hontalan és kolduló életet. Volt, aki enni adott neki, s volt aki verést. Mérhetetlenül szégyelltem magam akkor, azt, hogy ember vagyok. Szégyenérzetem volt, hogy ember társaim mit tettek vele és társaival. Gyűlöletérzés töltött el azok iránt, akik egy ilyen ártatlan lelket bántani tudnak, akik a kutyákat fogyóeszköznek tekintik. Minden benne volt abban barna szempárban. Próbáltam itatni, hogy ne száradjon ki, mintha a kedvemért ivott volna. Lefeküdt piheni és mellé kucorogtam, s elkezdtem mesélni neki sok szép dologról, szemeit becsukta és pihent. Több órás mellette ülés után sajnos el kellett jönnöm. Reggel az volt az első, hogy felhívjam a menhelyet és megkérdjem, mi van vele. Féltem a választól, de nagyon bizakodtam.

Sajnos ez kevés volt. Ismét vesztettem, mint olyan sokszor és sajnos fogok is. Azt mondják, meg lehet szokni. Én nem hiszem, hogy meg fogom valaha is. Nincs olyan perc egy, hogy ne jutnának eszembe a szeretet koldusai, akiket elvesztettem.

Nyugodj békében, Heló!