Család vagy szerelem?

Hát nem is igazán tudom, hogy hol vagy hogyan kezdjem...

Hosszú ideje vagyok együtt a párommal (aki ma már a férjem) és van egy közös gyerekünk is, igazi kis szerelemgyerek! Imádom.

Valahogy az utóbbi időben kezdtünk kicsit távolodni egymástól, nem a szex terén (bár már az sem volt az igazi, legalábbis nekem), hanem emberileg. Igaz sok minden bajomon átsegített, de valahogy mégis távolinak éreztem és egyre gyakoribbak lettek köztünk a veszekedések, a féltékenykedések. Nem volt mindegy, hogy hol dolgozom, nincsenek barátaim... ez a mai napig így van. :(

Bár a mentségére szóljon, hogy ő sem az a kicsapongó, kimaradozó típus és mindig a családjának él és dolgozik. Ezért tisztelem és becsülöm. De elmaradt, kiveszett a kapcsolatunkból a meghittség, a romantika. Úgy éreztem, hogy mi már csak megszokásból és a gyerek kedvéért vagyunk együtt.

A neten megismerkedtem egy férfival. Valóban egy csodálatos barátságnak indult. Tudott rólam mindent, én is róla. Volt egy komolynak nem igazán nevezhető kapcsolata. Kicsit idősebb is, mint én, és igazán nem is az esetem, ezért nem is gondoltam semmire. De egyre többet és többet beszéltünk, egy idő után már telefonon is, és azt vettem észre, hogy hiányzik, ha kimarad egy nap.

Aztán egyszer találkoztunk, mert pont errefelé volt dolga. Egy óra volt az egész (nem volt köztünk szexuális viszony), de akkor éreztem, hogy az az egy óra mindent megváltoztatott.

Éreztem, hogy ez már több mint barátság. Persze nem mertem bevallani szinte még magamnak sem, mert ez lehetetlen! Ez nem én vagyok! Én nem tennék ilyet a párommal! És mégis...

Találkozásaink (nem volt sok) eszményiek voltak, eszméletlen szerelemben volt részem, azt hittem, hogy én ilyet már sosem fogok érezni. Persze tudtam, hogy nincs is hozzá jogom és próbáltam is végett vetni ennek az egésznek, ha másért nem, a gyerekem kedvéért. Nem akartam, hogy azért ne nőjön fel rendes családban, mert az anyja nem bír magával. De amikor eltaszítottam magamtól, ürességet éreztem.

Nem tudom, hogy más hogy van ezzel. Én mindig is elítéltem ezeket az embereket és tessék, én sem vagyok különb a Deákné vásznánál.

Természetesen igaz a mondás, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik! Na, ez velem is megtörtént. Kiderült a viszonyom. Én pedig bevallottam.

Mondanom sem kell, minden voltam, csak fehér ember nem! Én pedig nem tudtam és nem is akartam mentséget keresni magamnak. Mi értelme lett volna?!

Felkészültem arra, hogy költöznöm kell, persze nem tudtam, hogy hová, csak azt, hogy a gyerekem nélkül egy tapodtat sem mozdulok!

Aztán a legnagyobb megdöbbenésemre a párom néhány óra ordítás, veszekedés és sírás után (soha nem láttam még sírni) kért, hogy maradjak. Nem tudja mi lesz, de képtelen nélkülem élni. Hát maradtam. Féltem, hogy őrültséget csinál (amit később meg is próbált, de hála Istennek jókor voltam jó helyen), soha nem tudtam volna magamnak megbocsátani!

A lényeg, hogy pár napra rá megkérte a kezem és én igent mondtam! Rá egy hétre meg volt az esküvőnk. Jó gyors volt. Szinte még gondolkodni sem volt időnk.

Ez alatt megszakadt a kapcsolatom a 'barátommal', de az érzéseim nem múltak.

Mostanában megint beszélünk és ő bízik benne, hogy mi egy pár leszünk egyszer. Képes bármennyit várni rám. Hiába kérem, hogy ne tegye! Nem akarom áltatni.

Annál is inkább, mert a férjem szeretne még egy gyereket. Igazából nem tudom, hogy azért, mert valóban szeretné, vagy csak azért, hogy ezzel is bebiztosítsa magát, hogy vele maradok, lényegében szerintem az esküvővel is ez volt a célja.

Rengeteget gondolkodom, éjjel-nappal és egyszerűen nem találok kiutat, nem tudom, hogy mi a helyes döntés. Egyik oldalon ott van a szerelem, de a másik oldalon ott van a családom! Ott van a kisfiam (aki a legfontosabb az életemben!) és ott van a férjem. Bár nem mintha ez a gyűrű sokat változtatna, hiszen idáig is úgy éltünk, mint akik házasok. Bár én hibáztam. (Akármilyen édes és kedves emlékek... akkor is ez az igazság, ha őszinték akarunk lenni, és én most az akarok!).

Őszinte akarok lenni, mindenkivel és magammal is, mert sajnos még sokszor magamnak is hazudok. Hazudok, mert nem merek szembenézni sok mindennel, mindig úgy vagyok vele, hogy majd lesz valahogy. De be kell látni, hogy ez így nem mehet.

Én vegyes érzésekkel fogadom azt, hogy legyen még egy gyerek, bár nem a gyerek ellen vagyok, mert őt imádnám! Csak ez a helyzet... Sok kérdés megfogalmazódik bennem. Meg lehet menteni egy kapcsolatot egy gyerekkel vagy még nagyobb baj lesz? El tudunk majd tartani két gyereket a mai világban úgy, hogy meglegyen mindenük és ne kelljen azt mondani neki, hogy nincs?

Egy szó, mint száz nem akarok becsapni, senkit! Megírtam a 'barátomnak' is, hogy tudja, hogy hogyan állnak mostanában velem a dolgok és nem akarom, hogy várjon rám, mert annak nagyon kicsi az esélye, hogy mi valaha is együtt legyünk.

Talán el kellene fogadnunk, hogy nekünk ennyi jutott, ami csodálatos, és amíg élek nem feledem és senki nem veheti el tőlem! Szerelemmel szeretem, amíg élek!

Pont ezért kérem, hogy legyen boldog mással. Nem akarom, hogy egyedül maradjon, belehalnék és magamat okolnám.

Viszont szükségem van rá! Senki más nincs, akivel őszinte vagyok, és az is lehetek, mert ő elfogad olyannak amilyen vagyok.

Biztos, hogy sokan elítélnek emiatt, amit valahol meg is értek... de talán akad olyan is, aki átérzi, hogy milyen nehéz helyzet ez, mert esetleg járt már hasonló cipőben.