Anyukám viselkedése elviselhetetlen (beszélgetés)

Tévedtél:)))A lavina elmaradt.

Nagyon elgondolkoztató amit írtál.Csinálni fogom!

Bizonyosan gúnylavinát zúdítok magamra, mégis ide másolom ezeket a sorokat, amiket Forrai Ildikó (spirituális tanító) küldött nekem:

Joe Vitale a VONZÁS FAKTOR írója így nyilatkozik:

Két évvel ezelõtt hallottam egy hawaii-i terapeutáról, aki egy teljes osztálynyi közveszélyes õrültet gyógyított meg anélkül, hogy valaha találkozott volna bármelyikükkel. A pszichológus egy-egy beteg kórlapjának tanulmányozása után önmagában kereste, hogy hogyan teremtette annak a személynek a betegségét. Ahogy önmaga gyógyult, úgy gyógyult a beteg is.

Amikor elõször hallottam ezt a történetet, azt gondoltam, ez valami városi legenda. Hogy gyógyíthatna valaki embereket önmaga gyógyításával? Hogy lenne képes akár a legjobb öngyógyító mester közveszélyes õrülteken segíteni? Kellõen értelmetlen és logikátlan volt, úgyhogy nem törõdtem a sztorival.

Egy évvel késõbb újra az utamba került a történet. Azt hallottam, hogy a terapeuta egy Hawaiiban ismert gyógyító módszert, a ho’oponopono-t használja. Soha nem hallottam róla, mégsem tudtam kiverni a fejembõl. Ha ez az egész történet igaz volt, mindent tudni akartam róla. A teljes felelõsség fogalmát mindeddig úgy értelmeztem, hogy felelõs vagyok azért amit gondolok illetve teszek. Ami ezen túl van, azért nem felelek. Azt hiszem, a legtöbb ember így gondolkodik a teljes felelõsségrõl. A saját cselekedeteinkért vagyunk felelõsek, nem azért, amit mások tesznek – de ez nem így van.

A hawaii terapeuta, Dr. Ihaleakala Hew Len, aki azokat a szellemi fogyatékosokat meggyógyította, egy egészen új perspektívából tanította meg látnom, mi is az a teljes felelõsség. Az elsõ telefonbeszélgetésünk körülbelül egy órán át tartott; arra kértem, mesélje el terapeuta munkásságának teljes történetét.

Elmagyarázta, hogy a Hawaii Állami Kórházban dolgozott négy éven át. Az osztály, ahol a közveszélyes õrülteket tartották, veszélyes hely volt: a pszichológusok havonta váltották egymást, az ápolók gyakran jelentettek beteget, vagy csak egyszerûen felmondtak. A dolgozók az osztályon kizárólag hátukkal a falhoz simulva közlekedtek, így kerülve el, hogy rájuk támadjanak a betegek. Az osztályon se dolgozni, sem élni nem volt kellemes.

Dr. Len egyetlen beteggel sem találkozott. Kapott egy szobát, ahol a kórlapjukat tanulmányozta. Amíg ezeket olvasta, saját magán dolgozott. Ahogy magát gyógyította, úgy lettek jobban a betegek is.

„Néhány hónap elteltével – mesélte Dr. Len – a korábban szigorúan lekötözött betegek szabadon sétálhattak; másoknak, akiket addig keményen gyógyszereztek, már nem kellett gyógyszert szedniük. Azok, akiknek esélyük sem volt arra, hogy valaha kiengedjenek a kórházból, gyógyultan hazamehettek. Sõt, mi több, a személyzet egyre jobban szeretett ott dolgozni.”

„A hiányzások és a gyors személyzetváltások megszûntek. A végén többen dolgoztak az osztályon, mint amennyire szükségünk volt, mivel a betegek hazamehettek, plusz mindenki bejárt dolgozni. Mára az osztály bezárták.”

Ez volt az a pillanat, amikor feltettem az egymillió dollárt érõ kérdést: „Mit csináltál magaddal, amitõl ezek az emberek ennyire megváltoztak?”

„Egyszerûen meggyógyítottam magamban azt a részt, ami õket teremtette.”

Nem értettem. Dr. Len elmagyarázta, hogy az életért vállalt teljes felelõsség azt jelenti, hogy az életedben minden – csupán mert az életedben jelen van – a te felelõsséged. Tulajdonképpen az egész világ a te teremtményed.

Hát... Ez egy kicsit erõs... Felelõsnek lenni azért, amit mondok vagy teszek, egy dolog. Azért is felelni, amit bárki más mond vagy tesz a környezetemben, az meg egy másik. De mégis, az igazság az, hogyha felvállalod a felelõsséget az életedért, azaz mindenért amit látsz, hallasz, ízlelsz, érintesz, vagy bárhogyan megtapasztalsz – az a te felelõsséged, mivel jelen van az életedben. Ez azt jelenti, hogy a terrortámadásokat, az elnököt, a gazdaságot vagy bármit, amit tapasztalsz és esetleg nem tetszik – orvosolhatsz. Ezek a dolgok nem léteznek a szó szoros értelmében, csupán a te belsõ kivetítéseid. A probléma nem velük van, hanem veled, és ahhoz, hogy megváltozzanak, magadat kell megváltoztatnod.

Tudom, hogy ezt elég nehéz felfogni, pláne elfogadni vagy éppenséggel így élni. Ujjal mutogatni sokkal könnyebb, mint ez az egész teljes felelõsség dolog, de ahogy Dr. Lennel beszélgettem, lassan rájöttem, hogy számára és a ho’oponopono szerint a gyógyítás nem jelent mást, mint önmagunk szeretetét.

Ha javítani akarsz az életeden, meg kell gyógyítani azt. Ha meg szeretnél valakit gyógyítani, akár egy közveszélyes õrültet is, saját magad gyógyításával tudsz segíteni rajta.”

Megkérdeztem Dr. Len-t, hogy van ez, mit csinált egészen pontosan, amikor azokat a kórlapokat tanulmányozta.

„Nem tettem mást, csak folyamatosan ismételtem, hogy „Bocsáss meg!” és „Szeretlek!” – újra és újra.”

„Ennyi?”

„Ennyi.”

Úgy tûnik, hogy szeretni önmagunkat a legerõsebb módja saját fejlõdésünknek, és ahogy mi fejlõdünk, úgy javul a világunk is.

Hadd magyarázzam el, hogy is mûködik ez: egy napon valaki küldött nekem egy e-mailt, ami meglehetõsen felbosszantott. Korábban megnéztem volna magamban, miért zavar egy ilyen üzenet, vagy elkezdtem volna veszekedni azzal, a levél küldõjével.

Most viszont úgy döntöttem, kipróbálom Dr. Len módszerét. Némán mondogattam magamban: Bocsáss meg! Szeretlek! Nem intéztem senkihez a szavakat, egyszerûen csak megidéztem magamban a szeretetet, hogy meggyógyítsa bennem azt, amit ez a külsõ körülmény okozott.

Egy órán belül újabb levél jött ugyanattól az embertõl: bocsánatot kért korábbi soraiért. Pedig nem tettem semmit, ami ezt kieszközölte volna, még csak nem is válaszoltam neki. Mégis, azzal, hogy azt mondtam „Szeretlek!”, valahogy meggyógyítottam azt a részemet, ami õt teremtette.

Késõbb elmentem Dr. Len tréningjére. Õ most 70 éves, mondhatni egy visszavonult sámánnagyapa. Dicsérte az Attractor Factor (A figyelemfelhívó-faktor) címû könyvemet, és azt mondta, ahogy én fejlõdöm, a könyvem rezgése is nõni fog, és ezt mindenki érezni fogja olvasás közben. Röviden: ahogy én fejlõdöm, úgy fejlõdnek az olvasóim is.

„Mi van azokkal a könyvekkel, amik már kint a vannak boltokban, vagy eladtak?” kérdeztem.

„Azok nincsenek ott kint.” Magyarázta, újra felvillantva misztikus bölcsességét. „Azok most is benned vannak.” Magyarán, nincs olyan, hogy ott kint.

Ennek a fejlett technikának az alapos bemutatása igazából egy könyvet érdemelne.

Elég az hozzá, hogy ha bármit is javítani akarsz az életedben, csupán egyetlen hely létezik, amit meg kell, hogy vizsgálj: saját magad. És amikor befelé figyelsz, figyelj szeretettel!

Mindehhez még járulhat a hormonális változás is.

Ez tényleg a sárkány elsárkányosodása.

Ingerült, ideges, türelmetlen, kapkodó, alvaszavarok, stb.

A személyiség nagyon megváltozhat :(

... a közeli ismerős volt így... mindent mondtak rá, végén pszichiátrián kezelték... későn derült ki, hogy agydaganata van.

Nem azt mondom, hogy anyudnak az van, de akár ilyesmi is állhat háttérben... szóval a háziorvos nem árt, valóban.

Anyukám is pont ilyen, próbálom rávenni, hogy emnjen el ezzel orvoshoz, de egyenlőre 0 sikerrel:(

Van már sok féle lehetőség a hangulatingadozás csökkentésére.

Előbb neki kellene elfogadnia,hogy ez állhat a háttérben és elmegy orvoshoz.Olyanhoz,aki törődik is vele.

Neki ilyenkor tényleg az a legjobb ha békén hagyjátok.Rémes ez az állapot neki is,hidd el:(((

Az elmúlt időben anyukám viselkedése elviselhetetlenné vált. Sosem volt könnyű természete de az elmúlt 1 évben elég rosszra fordult a helyzet. Anyukám alapjába véve nagyon segítőkész meg nagyon szeret minket de nem lehet vele kommunikálni.

Ha esetleg jönnek hozzánk vendégek erőszakosan tukmálja rájuk a kaját és ha esetleg nem is kérnek akkor is eléjük rakja. Ez nagyon kínos tud lenni...1-2 alkalommal illik megkérdezni hogy kérnek e valamit de szerintem ez már túlzás.

Folyamatosan felidegesíti magát minden kis apróságos tiszta idegbeteg. Apukámat is folyton cseszteti mindenért pedig ő egy olyan ember hogy bármelyik család összetehetné a kezét érte.

Nem figyel arra amit mondok. Van hogy 4-5 alkalommal megkérdezi ugyanazt aztán lecsesz hogy még nem is mondtam neki, csúnyán beszél velem hogy milyen hülye vagyok.

Ha komolyan akarok vele beszélgetni megsértődik és hisztériás rohamot kap. Nem bírja elviselni ha nem neki van igaza. És ha esetleg beszélgetésre is kerül a sor egyszerűen nem enged szóhoz jutni. Állandóan belevág mindenki szavába. Én egy nyugodt embernek tartom magam tényleg nem szoktam veszekedni se de vele valahogy mindig üvöltözésbe torkollik a dolog.

Nem bírja elviselni hogy felnőttünk. Hugom 20 éves én 22 és úgy viselkedik mintha ovodások lennénk nem lehet vele éretten kommunikálni tényleg úgy elfelejt dolgokat hogy néha már aggódok hogy valami baja van.

Mindenbe beleszól. Olyan dolgokban is elkezd okoskodni amihez abszolut nem ért és ha nem úgy csináljuk ahogy ő akarja akkor totál kiborul tényleg néha nem is értem és jobbnak látom otthagyni és nem vitázni vele.

Hiperaktív. Csaponganak a gondolatai a tevékenységei olyan csapongóak...mindent elront vagy elír vagy elfelejt aztán máson kéri számon egyszerűen nem viseli a következményeit annak ha valamit elront. Mindig keres valakit bűnbaknak.

Nem tudom mi történt...és igazán talán csak az érti aki hasonló cipőben jár vagy már találkozott anyummal. Ő 50 éves. Lehet hogy valami féle változókori hangulatingadozás? Mit tegyek hogy beszéljek egy olyan emberrel akivel nem lehet? Nagyon aggasztó a helyzet próbálom kerülni a társalgást és a beszélgetést vele viszont sokszor sajnálom is mert látom hogy rosszul esik neki.